Ha együtt kérünk
Édesanya: Már közel tíz éve, hogy a fokoláre közösséghez csatlakoztunk, és ez egyre inkább ráébreszt bennünket a körülöttünk élők szükségleteire. Gyakran segítünk a rászorulóknak, de ez a közösségért való élet nem szorítja háttérbe a családban az egységre törekvésünket.
Édesapa: Isten megajándékozott bennünket néhány hónapja egy nagyon fájdalmas tapasztalattal. Mi, többgyermekes szűlők elmondhatjuk, hogy állandóan aggódunk valamelyik gyermekünkért. Én is így voltam ezzel. Az egyik fiunk vezető beosztásba került, házat vett, és nem igazán tudtunk mellette lenni. Lányunk pedig másik munkahelyre ment dolgozni és látjuk, mennyire keresi a helyét a világban, így sokat törjük rajta a fejünk, hogyan segíthetnénk neki. Aztán egyik fiunk egy délután elment otthonról, nem szólt semmit, nem mondta hova, telefonját itthon hagyta, és éjszakára sem jött haza. Hova ment? Mit csinál? Mik a szándékai? A nyomozgatás közben érzékeltük azt, hogy milyen bonyolulttá vált az ő élete is az utóbbi időben. És ekkor komolyan aggódni kezdtünk. Senki nem tudott róla semmit, se a barátai, se a munkahelye, se a testvérei.
Édesanya: Ezután egy imával átvirrasztott éjszaka következett. Éreztem, hogy tenni kell valamit, ezért telefonáltam a rendőrségre, ahol egy kicsit rideg hang válaszolt, de amikor kiderült, hogy egy gyermekéért aggódó anya beszél, akkor az ügyeletes tiszt teljesen megrendült, nagyon készségessé vált és azt mondta, ha bármit megtud, azonnal felhív telefonon. Egész éjszaka nem történt semmi. Másnap mind mentünk dolgozni, iskolába, kinek hova kellett. Kőkemény délelőtt és nap volt. Volt aki a munkahelyén, másik az iskolában sírt, ugyanakkor érkeztek a telefonok a barátok, az ismerősök, fiunk munkatársai, barátai részéről, érdeklődtek, mi hír van róla. Sajnos nem tudtunk mit mondani, mert nem volt hír. A közösség tagjai, mindenki biztosított minket az együttérzéséről és imáiról. Egy nagy imakapcsolat alakult ki rövid idő alatt közöttünk.
Közel egy hónapja velünk lakik Anderson, brazil misszionárius, hogy a magyar nyelvet gyakorolja. Az isteni Gondviselés volt a jelenléte ebben a helyzetben, mert élőn tartotta bennünk a reményt, hogy élve visszakapjuk fiunkat. Ez a fájdalom igazán Isten elé állított bennünket. Segített benne, hogy felismerjük, minden gyermekünkre ugyanazzal a szeretettel és folyamatosan kell figyelni, és nem szabad őket szem elől téveszteni. Másnap, pontosan 24 óra múlva felhívott az egyik gyermekünk és csak ennyit mondott, „Anya, hazajött.” Hihetetlen öröm volt, él és egészséges. „Ne csináljatok semmit, csak gyertek haza, most rögtön” – kértem őket. Fantasztikus volt, mert átéltük azt, amit a Szentírásban olvashatunk. Egymás nyakába ugrottunk és ennyit mondtunk: „De jó, hogy megjöttél!” Tulajdonképpen annyi történt, hogy sok probléma gyülemlett fel benne és elment kiszellőztetni a fejét. Felszállt egy buszra, ami egy másik városba ment, egész éjszaka nem aludt, csak bóklászott és aztán az imák visszahozták. Utána mentek a telefonok és az sms-k, hogy mindenki, aki kérdezett felőle, azokat azonnal tájékoztassuk erről az örömről. Így együtt örültek a munkatársak, a barátok, a közösség tagjai. Ez nagy tapasztalat számunkra, mert sokkal közelebb vagyunk egymáshoz a családban is és a közösség tagjaival is.
egy ötgyermekes házaspár
Összeálította: Tóth Judit
Fotó: CN
Új Város – 2014. július-augusztus
Tapasztalat – Felejthetetlen pillanatok