Út a megbocsátásig
Intelligens és határozott lány volt. Azon a bizonyos éjszakán rablók törtek be a házukba azt remélve, hogy találnak valami értékeset. Édesanyját leszúrták, egyik testvérét pedig súlyosan megsebesítették.
Attól a naptól kezdve a kenyai Ester Wothaya teljesen visszahúzódó lett, tekintete üressé vált. Egészen megváltozott, holott Nairobiban, az ápolónőképző iskolában valaha mindenkit magával ragadott élénk derűjével.
Barátnői nagy türelemmel és tapintattal próbálták éreztetni vele, hogy mellette állnak, de úgy tűnt, senki és semmi nem tud behatolni világába, mely tele volt lidércnyomásszerű emlékekkel, keserűséggel és gyűlölettel azok iránt, akik a legértékesebbet vették el tőle, azt, ami számára biztos pont volt az életben.
Két évvel a gyilkosság után a seb még mindig nem forrt be. Bár megtalálták az elkövetőket, a pert még sokáig nem lehetett elindítani, elsősorban anyagi okok miatt. Ester teljesen összeomlott, de barátnői továbbra is nagy szeretettel és figyelemmel vették körül anélkül, hogy valamiféle viszonzást vártak volna, így lassan-lassan kezdett megnyílni. Beszélt mindarról, ami miatt alig több mint 16 éves korában ott maradt édesanya nélkül azok után, hogy néhány évvel azelőtt apját is elvesztette. Többször mesélt gyermekkoráról, ami – a látszattal ellentétben – igen nehéz volt, mert a 14 gyermek között voltak féltestvérek is, mivel özvegy édesanyja hozzáment egy olyan emberhez, aki hét fiúval maradt özvegyen. „Erős versengés alakult ki közöttünk, de ami a legnehezebb volt, az az apuka halála után következett be, mert az örökség a törvény szerint a fiúgyermekekre szállt és mi ott maradtunk minden anyagi támasz nélkül. Később kiköltöztünk Nairobi szélére, mert anyánknak így kevesebbe került minket iskolába járatni. Végül aztán találtunk egy szerény házat, ami még be sem volt fejezve.” A rengeteg probléma ellenére az élet kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba. És ekkor történt a rablótámadás.
Ester szívében a gyűlölet, melyről azt hitte, sohasem fog megszűnni, lassan átalakult megbocsátássá. |
Ester most 25 éves, dolgozik, és ez az iszonyú tapasztalat talán hús-szívet adott neki, mely mások sorsát is képes megérteni. Barátnőivel látogatni kezdte azt a végtelen barakknegyedet, mely városukat övezi. Alig vittek magukkal valamit ahhoz képest, amire szükségük lett volna az ott lakóknak, de ez volt minden, amit össze tudtak adni. Az a szenvedés és megaláztatás, amit ott látott, szinte hihetetlennek tűnt, és talán épp ezek között a nyomorultak között, ezekben a barakkokban rejtőzködnek a gyilkosaik? Lassan-lassan a gyűlölet, melyet egészen addig szívében hordozott, s melyről azt hitte, hogy sohasem fog megszűnni, átalakult megbocsátássá.
A testvéreivel együtt elkezdett azért imádkozni, hogy a gyilkosok bánják meg tettüket, mert ha nem bánják meg és nem kérnek bocsánatot – gondolta – akkor Isten sem bocsát meg nekik. „Mi már megbocsátottunk és türelemmel várjuk, hogy az emberi igazságszolgáltatás is megtegye a maga részét.”
Szerkesztette és fordította: Tóth Judit
Fotó: CN
Új Város – 2014. július –augusztus
Az ige élete – Lelkiség – Út a megbocsátásig