Olvasóink tollából – 2014. április
Meglepetés
Egy hete megtudtam, hogy visszasoroltak abba a bértáblába, amelyik a főiskolai végzettséget veszi alapul, noha több mint 10 éve végeztem el négy év alatt a pedagógia szakot az ELTE-n, amely alapján azóta egyetemi végzettségűként kaptam a fizetésemet. Amikor a megyei főnököm csütörtökön ezt egy személyes beszélgetésben közölte, láttam, hogy komolyan fájlalja és felzaklatta, hiszen havonta nem is kevéssel csökken így a bérem. Engem is hidegzuhanyként ért a dolog, de nem háborodtam fel és nem csapkodtam az asztalt, nem fenyegetőztem a munkaügyi bírósággal (mint pár munkatársam, akik az elmúlt években egy év alatt ún. kiegészítő szakon szerezték meg az „egyetemi végzettséget”). Kérdeztem, hogy a többieket érinti-e valamilyen formában ez a bércsökkenés, de azt válaszolta, hogy nem. Csak engem. Megkönnyebbültem, amin ő jócskán elcsodálkozott. Azt mondta még, hogy ez a helyzet adjon lökést a doktori fokozat megszerzéséhez, mert akkor teljesen más lesz a bérezésem. Végül sok más, személyes témát hoztunk szóba, igazi baráti hangulatban váltunk el.
Utána az jutott eszembe, hogy Isten mindezt látja, és majd kitalál valamit, hogy ne legyen annyira sok a pénzkiesés. Pár nap múlva, amikor beértem a munkahelyemre, már várt a főnököm, hogy azonnal nézzem meg az e-mailjeimet, mert kaptam egy fontosat. Alig hittem a szememnek! A megyei főnököm írt, hogy mégis visszaállítják az egyetemi végzettségnek megfelelő béremet egyfajta kompenzációval.
aláírt levél
Étlen-szomjan
Időnként becsengetnek házalók, akik valamit árulnak. Al-talában nem megyek ki hozzájuk, az ajtóból megköszönöm és bemegyek. Most is így történt, a hónap eleje volt. Éppen sült a lángos, duplán semmi kedvem és türelmem nem volt foglalkozni vele. Elutasítottam és már csuktam az ajtót, amikor meghallottam egy fél mondatát: Legalább egy kis élelmet adjon! Rohantam vissza a lángosomhoz, s percek teltek el, míg felfogtam, mit hallottam. Szegény asszony tulajdonképpen egész nap járja az utcákat étlen-szom-jan. Gyorsan becsomagoltam két lángost, sajttal, tejföllel és kiszaladtam. A másik ház kapuja elöl hívtam vissza az asszonyt és odaadtam neki a még meleg ételt.
B. E.
Hol a helyem?
Ülök egy metróállomás előtti forgalmas téren egy kislánnyal, akit szülei rám bíztak, hogy vigyázzak rá délután. Szerettem volna ezt egy misével is összekötni, de látszott, hogy nem fog menni, mert kissé nyűgös volt. Gondoltam várok, amíg megnyugszik és utána próbálkozom. Harangoztak és lelkesen mondogatta, hogy bim-bam, én meg legszívesebben mindezt a templom falain belül hallgattam volna. Közben a téren egy lány saját szerzeményei éneklésével lelkesítette elég hangosan az egybegyűlteket, akik hol énekeltek és táncoltak vele együtt, hol meg csak kíváncsian ácsorogtak. Fiatal lányok ötpercenként jöttek oda hozzánk, hogy lufit adjanak, ami persze nem kellett az én kis barátnőmnek, mert inkább szülei kezét fogta volna. Az emberek jöttek-mentek, ki-ki kommentálta, amit látott, hallott, majd sietősen továbbállt. Bennem meg egyre erősebb volt, hogy milyen jó lenne már felállni, itthagyni ezt a nyüzsgést és bemenni a misére, de közben egy kérdés merült fel bennem: Hol is az én helyem? Bent vagy kint? Persze bent jobb, mert csendes, nyugodt, nem zavar semmi, és végre eljutok oda, ahova eredetileg is akartam. Aztán jöttek a további gondolatok. Kétségkívül a misének megvan a maga pótolhatatlan szerepe, de valahogy az életemet úgy kellene alakítanom, hogy olyan legyen, mintha mindig misén lennék, függetlenül attól, hol vagyok. Bele kellene vegyülnöm a tömegbe, a zajba, a forgatagba, mindabba, amit környezetem nyújt, semmivé válnom, egészen-egészen kicsiben úgy, mint ahogy Krisztus is az Eucharisztiában semmivé vált.
aláírt levél