Márciusban koncertet adott Budapesten Enrico Pompilli, olasz fokolarino és zongoraművész, aki célul tűzte ki magának, hogy beleköltözik a játszott darabba.

Enrico Pompilli

Hogyan állt össze ez a műsor, miért pont ezeket a darabokat választottad?
Mikor készültem a koncertre, nehéz időszakot éltem. Nem éreztem semmi örömet, és nagyon távolinak tűnt, hogy bármiféle örömre eljussak. Arra gondoltam, hogy egy olyan műsort állítok össze, amellyel magamnak is bebizonyítom, hogy ez nem így van, hanem az élet az örömre irányul. Mi keresztények, hiszünk abban, hogy az életnek vannak ugyan olyan szakaszai, melyek a fájdalomról, a keresztről, a nehézségekről szólnak, de mindez a feltámadásba torkollik. Ezért választottam ezeket a műveket, mert egészen különböző életérzésekről szólnak, például a nyugalomról, az élénkségről, vagy éppen a kiábrándultságról, és ezért tettem be zenei utazásunk végére Olivier Messiaen rendkívüli darabját, Az örömteli Lélek tekintetét, amelyben kirobban a fékezhetetlen öröm. Egy hangverseny mindig közös élmény, ezért amit magamnak el akartam mondani, azt szerettem volna a közönségnek is átadni.

Művészeti tevékenységedhez közvetve vagy közvetetten merítesz-e Chiara Lubich lelkiségéből?

Nem, közvetlenül nem. Talán inkább a megközelítésben, melyben szempont a közösségi lelkiség, azaz a kapcsolatok, az eggyé válás.

Az interjú teljes szövege az Új Város májusi számában olvasható.