Sokszor hallhatjuk, hogy „a fiataloké a jövő”, „a mi kezünkben van, milyen irányt vesz”. De vajon tisztában vagyunk ennek a pár szónak a súlyával? Keresztény fiatalként pedig talán még nagyobb a felelősségünk. Mit tehetünk tehát? Gyakran érezzük magunkat tehetetlennek, picinek, jelentéktelennek, vagy megkísért bennünket a középszerűség. Hibást mindig könnyű találni, de az is igaz, hogy a mai globális és magyar valóságban joggal érezheti magát egy  frissdiplomás vagy bármilyen végzettséggel rendelkező fiatal elveszettnek. Munkatapasztalat és kapcsolatok hiányában meglehetősen nehéz elhelyezkedni. Sokan arra kényszerülnek, hogy egy nagy multihoz betagozódva olyan munkát végezzenek, amihez nem feltétlenül szükséges egy komolyabb végzettség, és még szerencsésnek is mondhatják magukat, hogy van munkájuk. De valóban szerencsések? Újabban nagyon foglakoztat, hogy keresztény fiatalként mi az a plusz, amit a társadalomnak csak mi adhatunk. Minden jól van, ahogyan van? Vagy esetleg vannak olyan területek, ahol sürgősen változtatni kéne a bevett gyakorlatokon? Azonban véleményt, kritikát (még ha konstruktív is) eléggé rizikós megfogalmazni, mert kivívhatjuk magunk ellen az idősebb generáció, de akár még saját kortársaink meg nem értését is. Megéri kockáztatni? Érdemes a járatlan, ismeretlen ösvényen elindulni? Vagy maradjunk inkább a jól bejáratott, ám szürke megoldásoknál? Na meg ki hallaná meg a hangunkat?! Nem számítunk elismert szaktekintélynek, ráadásul a keresztény értékeket képviselve nem ritka, hogy elutasításba ütközünk. Sokszor találkozhatunk továbbá a „Miért legyek tisztességes, kiterítenek úgyis” elv képviselőivel, ami, valljuk be, nem túl inspiráló. Ezer meg ezer kérdés, kétely, amik elől néha nagy kedvünk lenne elrejtőzni. Hol van itt a feloldás? Hogyan induljunk el egy olyan úton, amit teljesen elborít a köd, és azt sem látjuk, hogy merre vannak a szakadékok, vízmosások?! Nekem nagyon sokat segített az a gondolat, hogy amikor egy úton elindulunk, még nem szükséges a teljes utat látni, de ennek ellenére nem kell feltétlen kételkedni. Bízni lehet abban, hogy az első lépést megtéve meglátjuk a következőt, azután pedig az utána következőt. Egy lépésre van csupán szükség.

Fejes Annamária, egyetemi hallgató