Érvek, ellenérvek, támadások, védekezések, ígéretek és számonkérés. Az oktatás helyzete az elmúlt években sok vihart élt meg, de a tapasztalatok ígéretesebbek a vitáknál és szemrehányásoknál.

Nemrég egy budai alapítványi gimnáziumban történt meg velem az alábbi eset: egy tapasztalt pedagógus óráján felmerült a szakmaválasztás, továbbtanulás kérdése. A tanár az élénk beszélgetés előmozdítására azt kérte, mondjanak olyan foglalkozásokat, amelyeket semmi pénzért nem választanának. Persze előkerült a szemétszállító  és a sírásó is, de az egyik 18 éves lány így szólt: „Tanár nem lennék, mert tanárnak csak az megy, aki semmi másra sem jó…” Hú, ez durva volt – gondoltam magamban… De legalább őszinte. Szembesültem azzal a ténnyel, akkor is, ha nem akarok általánosítani, milyen ma a pedagógus szakma társadalmi megítélése. Ennek kapcsán kezdődött el három különböző helyzetben levő pedagógussal egy beszélgetés.

Felmerül a kérdés, léteznek ma még vérbeli pedagógusok, olyanok, akiket elfogadnak a szülők és kedvelnek a tanítványok? – kérdezem Szalai Józsefet, aki negyven év tanítás után ma már nyugdíjas és Keszléri Erzsébetet, aki több mint húsz éve oktatja a gimnazistákat kémiára és biológiára.

Szalai József szerint a jó pedagóguslétnek legalább két feltétele mindenképpen van: „szeresse akiket tanít (válogatás nélkül!), és szeresse amit tanít. Csak egy példa: gimnáziumi földrajz tanárom pályafutása legnagyobb eredményének azt tartotta, hogy egykori tanítványai közül hetvenketten földrajz tanárok lettek. Személyes példája tette vonzóvá számukra ezt a pályát. Mert minden tanulóhoz megtalálta az utat, nála nem volt bukás, mindenki szerette és tudta képességéhez mért szinten a földrajzot. Néhány évig kollegája is lehettem. Tanúja voltam annak, hogy még utolsó tanévében is óravázlatokat írt. Ámulatomra megjegyezte: egy év alatt változtak ismereteink a világról.”

Keszléri Erzsébet: „A tanítás egy olyan komplex folyamat, amelyben egyenlő része van a tanárnak és a diáknak, eredményessége nagyrészt azon múlik, hogy létrejön-e az a kölcsönösségen alapuló kapcsolat, amelynek megteremtéséhez annyi különböző kulcsra van szükségünk, ahány nebuló ül velünk szemben az osztályban.”

Elégedettnek nevezhetjük ma a pedagógusokat? Már a kérdés is nevetségesen hangzik, hiszen az anyagi és erkölcsi megbecsülés az utóbbi években egyre romlik. Kihat-e ez a munkájukra?

Szalai József: „Az előbb említett tanárom gyakran adott hangot elégedetlenségének a pedagógusok alacsony társadalmi megbecsültségével kapcsolatban. Egyik értekezleten kifakadt: „Már mindenki belénk rúghat!” Ez azonban nem befolyásolta munkakedvét: „A gyerek nem tehet arról, hogy engem nem becsülnek meg eléggé. Nem tud arra várni, hogy esetleg öt-tíz év múlva, nagyobb pénzért jobban fogok dolgozni”.

Optimálisan működnek-e az iskolák? Hogyan javíthatnánk a helyzeten?

Szalai József: “Véleményem szerint a jó működéshez három fontos összetevő szükséges: az igazgató „tanárbarát” vezetőséget alakítson ki, a vezetőség pedig „gyerekbarát” testületet hozzon létre, valamint a vezetőség folyamatosan hangsúlyozza a nevelői feladatokat. Egyik kolleganőmmel álltam a buszmegállóban, amikor a beérkező busz harminc év körüli vezetője kihajolt az ablakon, és az utasok nagy meglepetésére kiszólt: »Kezét csókolom Eta néni, még most is úgy tetszik tanítani a Tragédiát, mint a mi időnkben?« Ez a kollegám ugyanis minden évben újra és újra elolvasta az Ember tragédiáját, hogy a friss élmény hatása alatt tudjon beszélni róla. És ezt el is mondta a gyerekeknek.”

Már becsengettek. Vajon kipihenték magukat a nyáron a tanárok? Milyen volt a hangulat a tanévnyitó értekezleten?

Keszléri Erzsébet: „Nemcsak a diákok, a tanárok számára is ismerős az a várakozással teli izgalom, ami megelőzi a szeptembert, hisz minden tanév egy kicsit más, tartogat valami újat. A nyári szabadság alatt ki-ki végiggondolja, ’emésztgeti’, értékeli az előző tíz hónap eseményeit, sokszor születnek új elhatározások, nem kevesen vannak, akik a nyarat is tanulással, továbbképzéssel töltik, hisz ez a pálya állandó megújulást, szellemi és lelki fittséget, folyamatos tervezést kíván. Nem csoda, ha minden olyan tényező, ami kívülről befolyásolja az iskola életét, az oktatáspolitikusok, az oktatásirányítás résztvevőinek újabb és újabb intézkedései, pusztán a kényszerű változások ténye miatt is plusz izgalmakat, esetleg aggodalmakat váltanak ki a nevelést és oktatást hivatásukul választó szakemberekben.”

Hogyan reagáljunk a kollégák aggódó, a bizonytalanság miatt néha rosszkedvű, vagy eleve elutasító mondataira? Lehet-e nyugalmat sugároznunk a sokszor indokolatlan békétlenségben?

Keszléri Erzsébet: „Sokat segíthet, ha alaposan tájékozódunk a minket érintő változásokról. Nem biztos, hogy erre leghitelesebb forrásként a napilapok, vagy esetleg az internetes blogok, levelezőlisták a legalkalmasabbak, mert nagyon sokszor fél információkat, esetleg tudatos ferdítéseket tartalmazhatnak. A tények pontos közlése helyett azok értékelése, negatív, vagy pozitív színben való feltüntetése befolyásolhat bennünket hozzáállásunkban, még mielőtt az eredeti forrással saját magunk megismerkedhetnénk, és a magunk számára véleményt alkothatnánk a várható változásokról. Az oktatásügyi dokumentumok áttanulmányozása nem kevés időt és figyelmet kíván az erre vállalkozóktól, azonban – miután meghatározzák a mindennapi munkánk tartalmát – megkerülhetetlen. Ha azt feltételezzük, hogy az új szabályozók megalkotóit szakértelem, és legfőképpen jó szándék vezette, sőt igyekszünk a törvények és rendeletek mögött rejlő konkrét szándékokat is felfedezni és megfogalmazni, könnyebben tudunk majd eleget tenni a ránk váró legfontosabb feladatnak, ami végül is a tantermekben zajlik.”

A közoktatásban az elmúlt időszakban történt változások közül melyeket emelné ki, melyeket tartja fontosnak? – kérdezem Szőke-Milinte Enikőt, a PPKE Pedagógia tanszékének docensét.

Szőke-Milinte Enikő: „Kettőt neveznék meg: a legjelentősebbnek a hit és erkölcstan tantárgy és a mindennapos testnevelés bevezetését tartom. A mozgás az ember alapvető tulajdonsága és szükséglete. A pszichológiai és neurológiai kutatások bizonyították, hogy a mozgásfejlődés és az idegrendszer fejlődése kéz a kézben járnak. Tekintsünk úgy a mozgásra mint az egészséges lelki fejlődés alapjára. A mindennapos testnevelés egy lépéssel közelebb visz ahhoz, hogy megfelelő körülményeket biztosítsunk a gyermekek testi-lelki fejlődéséhez.”

Az erkölcstanoktatás körül sok a téves hír, szülői bizonytalanság tapasztalható. Hogyan érvelne az erkölcstanoktatás szükségessége mellett?

Szőke-Milinte Enikő: „Az erkölcsi nevelés lényegében magatartás-formálás, amelynek során a társadalom igényeinek megfelelő tartós magatartásformák kialakítására törekszünk. Az ókortól kezdve a neveléstörténetben alapként jelenik meg az erkölcsi nevelés. A huszadik századi humanisták az erkölcsiség kategóriáját a személyiségfejlődés központi kategóriájává tették, ugyanakkor az egyént tették felelőssé önmaga (erkölcsi) fejlődéséért, hiszen úgy gondolták, hogy rendelkezik azon erőkkel, melyek segítségével érvényre juttathatja az önmagában rejlő képességeket. Fontos elfogadnunk, hogy saját fejlődésünkért felelősséget kell vállalnunk, hiszen az autonóm döntések eredményeként létrejövő személyiségbeli változások a legtartósabbak.”

Ezek szerint elegendő, ha mindenki kizárólag önmaga erkölcseit neveli…

Szőke-Milinte Enikő: „Ha az erkölcsiség kiindulópontját csak a személyiségből eredeztetjük, az értékrelativizmushoz vezet. Az elmúlt húsz év magyarországi közoktatásában ez a folyamat figyelhető meg: a társadalmi köztudatban az volt a jó iskola, ahol a gyermek személyiségét úgy bontakoztatta ki, ahogy ez neki és a családjának a leginkább kedvező volt. Így az iskolákban elfogadó, megengedő attitűd alakult ki az értékekkel kapcsolatban, módszertanilag pedig megfigyelhető volt az értékek tudatosításának esetlegessége annak ellenére, hogy a neveléstudományokban azonban már az ókortól megfogalmazódott, hogy az egyén morális lénnyé csak akkor válhat, ha erkölcsisége tudatosságon alapul.”

Dohány Edit