Hova tűnt az arab tavasz?
„Az iszlám világ akkor tud fejlődni, ha olyan társadalommal áll szemben, amelyet a vallásos hit éltet és nem hitetlen, lelketlen népekkel, amilyennek most minket látnak.”
Időről időre előtérbe helyezik a híradások az iszlám-arab világ tiltakozását az Egyesült Államok ellen egy Amerikában készült rövidfilm miatt, melyben kigúnyolják Mohamed prófétát és az iszlám hívőket.
Azonban ez csak egy kis része az iszlám népek kegyetlen haragjának a keresztény Nyugattal szemben. Annak idején az Al Kaida terrorszervezet kiadta a parancsot, hogy szerte a világon támadják meg az amerikai nagykövetségeket. Elszigetelt fundamentalizmusról volt szó, főleg ha a 2011 első hónapjaiban a Földközi-tenger déli részén kivirágzó „arab tavasz” által keltett reményekre gondolunk.
Három észrevétel a jelenlegi helyzettel kapcsolatban:
1) A pozitívnak mondott újdonság jelenleg ebben áll: Észak-Afrikában és a Közel-Keleten egyre több a demokratikusan megválasztott kormány. Ezen országok politikai vezetőinek meg kell hallgatniuk a nép szavát. Az „arab tavasz” előtt szabadon elfoghatták, kínozhatták, megölhették a zavaró ellenzékieket. Ma már nem, vagy egyre kevésbé. Végre az iszlám világban is számít a közvélemény. Ez kétség kívül pozitív egymilliárd-háromszázezer muzulmán számára az egész világon. Nem gondolhatjuk, hogy a demokrácia, a sajtó- és gondolati szabadság csak nekünk keresztényeknek pozitív tényezők.
2) Manapság azonban a Nyugat kővé meredten asszisztál az iszlám-szalafista ideológia feltöréséhez a néptömegek körében, ami magával sodorja az összes „moderált” nyugat-barátot és az ábrándozó fiatalokat, akik elindították az arab tavaszt. Ez megbotránkoztathat minket, de arra is kényszerít, hogy reálisabb képet alkossunk a muzulmán világról és történetéről. Dióhéjban az iszlám története dicsőségesnek mondható. Ezt a tömegek gyakran felidézik az iskolákban, a médiában és a vallási intézményekben (mecsetek, medreszék, egyetemek). Egy évezreden át (Kr. u. 600-1600) az iszlám győzedelmeskedett az akkor ismert világon. Mohamed vallása karddal terjedt, ugyanakkor gazdag kultúrát hívott életre, melyet keresztény tudósok és utazók is csodáltak. A muszlimok később az oszmán-törökök államában egy virágzó, állandóan terjeszkedő világhatalom részeseivé váltak. Az erőszakos hódításoknak a tengeren Lepantónál (1571), a szárazföldön Bécsben (1683) vetettek véget a korabeli pápák által egyesített keresztény erők.
Míg a Nyugat a későbbiekben fokozatosan fejlődött, addig az iszlámot megakasztotta az Oszmán Birodalom uralma, mely vallási-politikai hatalom volt. Az iszlám dicsőséges korszakának végét jelezte Napóleon foglalása, amikor megszállta Egyiptomot (1798-1801). Ezt követte Algéria, Marokkó és Tunézia elfoglalása Franciaország részéről (1849-1871), Líbia elfoglalása Olaszország részéről (1911-1912); majd az első világháború után a Nyugat szétrombolta a keleten addig uralkodó vallási-politikai mítoszt, „védnökség” alá helyezve a kialakuló országokat: Szíriát, Egyiptomot, Irakot, Libanont és Jordániát; végül 1923-ban Kemal Atatürk generális száműzetésbe küldte az utolsó oszmán szultánt. Atatürk laikus elveken alapította meg a modern Törökországot.
A muzulmánok univerzális vezető nélkül maradtak, és az iszlám, az önazonosító erő, mely sok népet egyesít, a romba dőlés kockázatával kellett szembenézzen. A Muszlim Testvériség megalapításával (Egyiptom, 1928) megszületett a válasz: a Nyugat áll az iszlám hanyatlás hátterében, azért szembe kell szállni vele. A második világháború után, Izrael megalakulásával (iszlám területeken), a „Mártírság az iszlámért” megalapításával, majd az iráni nép győzelmével Reza Pahlavival szemben (aki nyugatosítani próbálta az országot), válik teljessé az a „pályafutás”, mely előkészíti a jelen helyzetet.
3) A sokszor tapasztalható erőszakoskodás és az iszlám országok instabilitása ezekből a történelmi gyökerekből erednek, melyekről nem szabad megfeledkeznünk. Kr. u. 2013-ban járunk, az iszlám létezik, mint kultúra, vallás, létezik a múltja iránti tisztelet. Nem alkalmazkodott a modernitáshoz. A politikai és vallási hatóságok mindenféle módon megkísérlik kihasználni az iszlám népeket, hogy megóvják a hatalmukat.
De nem csak erről van szó. Vannak objektív nehézségek is, hogy a modern világban megőrizzük azt a sok-sok jót, ami az iszlámban van: a Korán kritikai-történelmi olvasata – mely korunkkal egyidejűvé tenné -, nem megengedett, mert az szó szerint Isten szava; az iszlámban nincs a pápához vagy a püspökökhöz hasonlítható hatalom, mindegyik mecset vagy medresze saját magáért felel. Az iszlám jogból hiányzik az a fogalom, hogy minden ember abszolút méltósága, amely a teremtményeket egyenjogúvá teszi; végül hiányzik a vallás és a politika szétválasztása.
XVI. Benedek pápa tavaly szeptemberi gondviselésszerű és bátor utazása Libanonba ezekkel a kulcsszavakkal foglalható össze: párbeszéd, közösség és megbocsátás. A pápa a közel-keleti keresztényekhez beszélt, de egyúttal hozzánk, a keresztény Nyugathoz is. A látogatás értelme el kell, hogy gondolkodtasson minket. Az imádságon kívül alapvető viselkedésünk is fontos, hogy itt Nyugaton egy olyan légkört teremtsünk, mely szemben áll a közvéleménnyel, miszerint a nyugati hadseregek beavatkozására van szükség, ahogy az Afganisztánban és Irakban történt. Az iszlám világ akkor tud fejlődni, ha olyan társadalommal áll szemben, amelyet a vallásos hit éltet és nem hitetlen, lelketlen népekkel, amilyennek most minket látnak.
Piero Gheddo atya
Fordította: Smohai-Körmendy Klára
Forrás: zenit.org