A gazdasági válság hatásai mind jobban érezhetőek világszerte. Egész rétegek süllyednek egyre mélyebb szegénységbe. Nincs munka, a gyerekek éhesen fekszenek le és üres gyomorral mennek az iskolába. Van, aki lakását is elveszíti és az utcára kerül. Vajon szembenézünk-e a szegénység mostani arcával? Közel engedjük magunkhoz korunk új szegényeit vagy elmegyünk mellettük? Az első keresztények arra törekedtek, hogy ne legyen  köztük szűkölködő. A háború alatt Chiara Lubich trentói közösségében is meg akarták oldani a város szociális problémáit: a szegények listájával a zsebükben jártak-keltek a városban, meghívták őket magukhoz, hogy emberhez méltó módon segítsenek rajtuk. Milyen üzenete van ennek a mi számunkra? Talán az, hogy egyénenként tudunk alkalmi segítséget nyújtani, és ez nem lebecsülendő, de a szegénység problémáját csak közösségileg tudjuk megoldani. Az állami szervek is sokat tehetnek, de az intézkedések nem a személyes kapcsolatok szintjén javítanak valaki sorsán. A szegényeknek nem csupán alamizsnára és segélyekre van szüksége, hanem személyes szeretetre, amely ajándékoz és megbecsül, tiszteletben tartja a másik méltóságát, amely képes kezelni a szegénység lelki következményeit is, a  reménytelenséget, a kirekesztődést, a depressziót. Minden helyi közösségben szükség van egy olyan kis csoportra, amely elég bátor ahhoz, hogy szembesüljön ezzel a problémával és megoldásokat keressen. Itt bizalmi légkörben kicserélhetjük gondolatainkat és közös elhatározások születhetnek. A mi településünkön ezt utca-szociális hálónak hívjuk. Legégetőbb problémánk a tűzifa hiánya. Nemrég volt egy gyűlésünk, hogy megnézzük, mit tehetünk. A szükségletek láttán – immár sokadszor – megnyíltak a szívek: ki munkaidejét, ki autóját, fejszéjét, fűrészét ajánlotta fel, hogy legyen annak, akinek nincs. Ha a másik a testvérem, akkor nem tudom elviselni, hogy lényeges dolgokban szükséget szenvedjen. Az utca-szociális háló nálunk bevált, talán másutt is érdemes lenne megpróbálkozni vele.

Malustyikné dr. Király Ibolya, főorvos