Egy fiatal bajor teológus 1969-ben előadássorozatot tartott a rádióban az egyház jövőjéről. Az akkor valószerűtlennek tűnő elemzések mára prófétai látomásnak bizonyultak. Joseph Ratzinger arról beszélt, hogy az egyház mozgástere a jövőben jelentősen szűkülni fog, lényegesen kevesebb lesz a hitét megélő hívő, templomok fognak elnéptelenedni, és fel kell majd adni évtizedek, sőt évszázadok óta működő intézményeket. Az egyház elveszíti társadalmi és politikai befolyását, és megalázottan vissza kell majd vonulnia, hogy újrakezdjen mindent, visszanyúlva az alapokhoz. Ennek a megrázkódtatásnak viszont az lesz a gyümölcse, hogy újjá fog születni, magára talál, sokkal egyszerűbb és lelkileg sokkal mélyebb lesz.
A hatvanas évek végén a Tübingen Egyetemen Ratzinger maga is részese volt annak a társadalmi és kulturális földrengésnek, amelyet a diáklázadások, az ember holdra szállása és az éppen lezárult zsinat körüli teológiai viták jellemeztek. Meg volt győződve arról, hogy az egyház hasonló időszakot él át, mint a felvilágosodás és a francia forradalom idején, amikor elkobozták javait és feloszlatták a szerzetesrendeket.
Az egyház kisközösségekből, mozgalmakból fog újjászületni, ahol a megélt kereszténység tapasztalata lesz a lényeges. „Sokkal inkább lelki egyház lesz, és nem fog udvarolni hol a jobb, hol a bal oldalnak, hogy politikai mandátumokhoz jusson. Szegény lesz, a nélkülözők egyháza. Így újul meg tekintélye, ebből meríti majd erejét.” Amikor az emberek végképp szem elől tévesztik Istent és eljutnak a mélypontra, rádöbbennek, hogy milyen „végtelen magányban” élnek, akkor találkozhatnak azzal a „kisded nyájjal”, amely valami teljesen újra hívja őket. Megtalálhatják azt, amire szívük mélyén mindig is vágytak. Pápaként „kreatív kisebbségnek” nevezte azokat a keresztényeket, akik újra betöltik a kovász szerepét a társadalomban. XVI. Benedek pápa lemondásának napjaiban megrendülve olvasom újra gondolatait. Pápasága alatt tanúi lehettünk annak, hogy az egyházat nemcsak külső, hanem belső válságok is gyengítik. Vigasztalhat bennünket, hogy „az Úr éppen az emberek gyengeségében nyilvánítja ki erejét. Megmutatja, hogy Ő maga építi egyházát a gyarló emberek révén” – ahogy a pápa a napokban fogalmazott. Számos jelét tapasztalhatjuk már most is az új egyházkép kibontakozásának.
A pápa lemondása és az új egyházfő megválasztása idején emlékezünk meg Chiara Lubich halálának ötödik évfordulójáról is. Hála tölti el szívemet iránta, mert ő megtanított arra, hogy az egyház szenvedéseiben a keresztre feszített és elhagyott Jézus arcát lássam. Chiara mozgalma pedig mintha válasz lenne a pápa szavaira a kisközösségek és a mozgalmak szerepéről az egyház újjászületésében. Ez valódi Istenfélelemmel tölt el, hiszen látom, tapasztalom, hogy ahol nagy a baj, ott túlárad a kegyelem, és rajtam is áll, hogy csatlakozom-e hozzá.