Ezzel a címmel nyitotta meg Maria Voce (Emmaus) a Fokoláre Mozgalom központjában megrendezett területi felelősök őszi találkozóját. Az elmélkedés központi témája Jézus a testvérben, mely az elkövetkezendő hónapokban kerül elmélyítésre a kisebb és nagyobb közösségekben.

Egy történettel kezdem, mely a keleti egyház hagyományában maradt fenn. Azt mondják, hogy Amba Bishoi, a 417-ben elhunyt kopt-ortodox szerzetes tanítványai, amikor megtudták, hogy gyakran megjelenik neki Krisztus, azt kérték, tegyen azért, hogy ők is láthassák. Amba Bishoi beleegyezett és azt mondta, hogy Krisztus találkozni fog velük egy bizonyos napon. Az egész szavanna és a sivatag készült a találkozásra. Mindenki készen állt szépen felöltözött, és nagyon örült, hogy találkozni fog Krisztussal. Útközben, találkoztak egy idős emberrel, aki  minden arra járónak odaszólt: „Vigyél magaddal!” De egyikük sem akarta magával vinni azzal a szent kifogással, hogy Krisztussal fognak találkozni. Aztán Amba Bishoi is arra ment, meglátta, hogy ott áll ez az idős ember, és így fordult hozzá: „Kérlek, vigyél magaddal!” Amba Bishoi vállára vette őt felebaráti szeretetből. Azon a napon – de ezt már nem is kell mondani – Krisztus csak Amba Bishoi-jal találkozott, mert a többiek elszalasztották az alkalmat.
Ez a történet jó bevezető a lelkiség témájához, amit ebben az évben szeretnénk megvizsgálni: Jézus jelenléte a felebarátban és az iránta való szeretetünk. A Katolikus Egyházban két nagy esemény is lesz az idén: a Hit Éve, amit XVI. Benedek pápa hirdetett meg a 2012-2013-as évre – amikor a II. Vatikáni Zsinat 50. és a Katekizmus kiadásának 20. évfordulóját ünnepeljük –, valamint a püspöki szinódus (…), melynek címe (…) „Új evangelizáció a keresztény hit átadására”. Ez a két egyházi esemény szoros kapcsolatban áll egymással, mert a hit napjainkban is felfedezésre váró ajándék, amit ápolni kell és főként tanúságot kell tenni róla.
Valójában ezt igyekeztük új felelősséggel megélni a most lezárult évben is, hogy személyesen és az egész Művel együtt is az evangéliumban gyökerezzen az életünk, és – ránk jellemző tanúságtételként a világban – még mélyebbé és gyakoribbá tegyük az élet igéjével kapcsolatos tapasztalatok megosztását. Egy válogatást is összeállítottunk ebből Una buona notizia (Az örömhír) címmel, mely a Cittá Nuova kiadásában jelent meg, és nagy érdeklődésre tart számot.
Tehát arról van szó, hogy haladjunk tovább a megkezdett úton és – világos, hogy – egyre elmélyültebben. Chiara és első társnői „rendkívüli intenzitással” élték Isten igéjét, ez volt számukra az alap, az a termékeny talaj, amelyből a kegyelem és a fény különleges megtapasztalása fakadt, a „49-es Mennyország”, így nevezzük. Jól ismerjük a 49-es  Mennyország első oldalait, ahol Chiara lényének teljes lelkesedésével elmondja, idézem: „(…) amikor egy ige [az evangélium igéi közül] a lelkünkbe hatolt, mintha tűzzé, lángokká, szeretetté változott volna. Elmondhatjuk, hogy a belső életünk teljes mértékben szeretet volt.”
Biztos, hogy legalább egy kicsit mi is megtapasztaltuk az életben – különösen az idén – azokat a gyümölcsöket, amelyekről Chiara beszélt. És most az ige kísér és vezet be bennünket a lelkiség előttünk álló újabb pontjába: a felebarát – a testvér –, hogy úgy tudjuk szeretni őt, hogy neki ajándékozhassuk azt az isteni életet, ami az Ige által született és születik bennünk.
Vegyük hát ma is kézbe az evangéliumot, és olvassunk el néhány részletet Máté evangéliumának egyik legszebb fejezetéből: Egy törvénytudó próbára akarja tenni Jézust, és ezzel a kérdéssel fordul hozzá: „’Mester, melyik a főparancs a törvényben?’ Jézus így felel: ’Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. […] A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.’”(vö. Mt 22, 35-40) „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat”: azt hiszem, a felebaráti szeretetnek erre a mértékére kell odafigyelnünk az idén. Akkor is, ha aztán Jézus a szeretet még magasabb fokát is megmutatja, amikor azt mondja: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket” (vö. Jn 13,14), tehát az életünk odaadásával. De ez a következő lépés lesz, amely a kölcsönös szeretethez kapcsolódik, és jövőre fogunk foglalkozni vele. Egyelőre: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.”
Piero Taiti a nem vallásos meggyőződésű barátaink csoportjának tagja elmondta Chiara halála után, hogy milyen mély hatással volt rájuk Chiara. Azt mondja: „Vele – Chiarával – nem eltűrt vendégeknek éreztük magunkat, tisztelettel elfogadta a jelenlétünket, és szeretetre ösztönzött, nem kényszerített. Szabadon és őszintén beszélhettünk mindenről, mint a testvérek közt. Nem olyan emberrel beszéltünk, akinek már kész igazságok voltak a fejében válaszul a világ összes problémájára – bár természetesen meg is voltak a maga válaszai –, de hajlandó volt velünk beszélgetni erről, mély és kölcsönös tisztelettel és figyelemmel. Egyre jobban tudatára ébredünk, hogy Chiara számára a párbeszéd nem az ige élésen túl zajlott, hanem benne foglaltatott az ige szigorú megtartásában, és ezt sokan magukénak érezték, még ha nem is voltak azonos hiten. Valamiképpen, a nézetek összemosása nélkül egy tágabb értelemben vett egyház részének éreztük magunkat, mely potenciálisan, különböző földrajzi, vallási és kulturális határok nélkül magában foglalta az egész emberiséget.”
Chiara látásmódját mindig ez az egyetemesség jellemezte. Ahogy tudjuk, a Mozgalom kezdetétől fogva a testvérben, minden testvérben teljes bizonyossággal az Istenhez vezető sajátos „utunkat” látta. Gyakran emlékeztetett bennünket, hogy a testvéren keresztül „lépünk át az üres és jelentéktelen életből a teljes életbe”, ahogy az evangélium is mondja: „A halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket” (1 Jn 3,14). (folytatjuk)

Fordította: Fekete Mária

Fotók: focolare.org