Tekintsük át röviden mindazt, ami a Genfest hátterében zajlott!

Pontosan senki sem tudja megmondani, de közel 650 segítő tevékenykedett a különböző frontokon. Néhányan már megfogalmazták, mi is volt számukra az előkészület.

“Lépésről-lépésre haladtunk, ami mindig a másik emberrel való kapcsolatépítésben bontakozott ki. A híd első téglái épültek.”

“A nehézségem az volt, hogy kevesen voltak olyanok, akik profik és sokan azok, akik hozzám hasonlóan magukra vették a Genfestet, de igazából nem hoztunk létre egy olyan struktúrát, melyben biztonsággal tudtuk volna fogadni a vendégeket. De végül mindenki megérkezett és elfoglalta szállását…”

“Az információs pontnál dolgoztam és megtapasztaltam a kölcsönös bizalmat, azt, hogy egy testként működtünk. Munkánk során okoztunk egymásnak sebeket, de ezeken előbb-utóbb túlléptünk.”

“Éreztem a megkönnyebbülést, hogy eljutottunk a végére, de azt is, hogy valami növekedett köztünk és minden amatőrségünk ellenére Isten velünk volt gondviselésével, nélküle nem sikerülhetett volna.”

“Volt feszültség az olasz szervezőkkel is, de a személyes találkozás mindent megoldott.”

“Egy albán lánnyal beszélgettem, aki kifejtette, hogy jogásznak készül, de látva, hogy a szakmát mennyire csűrik-csavarják, ezért köszöni szépen, de neki ez nem pálya. Ekkor mondtam neki, ha te nem mész oda, akkor ki fog ott dolgozni és hogyan fogja azt alkalmazni, amit itt a Genfesten tanult. A reakciója meglepett, mert azt válaszolta, hogy én vagyok az első, akitől bátorítást és biztatást kapott.”

“Rengeteg olyan segítő volt, aki alig ismerte a Fokoláre Mozgalmat, de eljött és maximálisan adta a részét. Amikor láttam a hiányosságokat, sokat segített egy társamnak a mondata, hogy ne arra figyeljek, ami tökéletlen, hanem arra, ami már működik, és ezt fogják a résztvevők is magukkal vinni.”

“Egy külföldi fiatal a fülembe súgta, hogy ennyi segítőt az ő hazájában nem lehetett volna találni, aki idejét, szabadságát, bármit adott volna. Ezt Magyarországon meg lehetett csinálni, de egyébként nagyon kevés helyen.”

“A kapcsolat az Arénával azt jelentette, hogy kapcsolat közöttünk, egymással. Megtapasztaltam, hogy az újabb és újabb feladatokra mindig találtunk valakit, aki önállóan tette a dolgát. Amikor azt hittem, hogy valami már sínen van, de mégsem működött, akkor mégis pottyant valaki, aki bejelentkezett rádión, hogy itt van és mondjam, mit csináljon.”

“Az ökumenikus csapat is eléggé zöldfülű volt, de ha hallgattunk a belső hangra és építettük a kapcsolatokat egymás között, akkor láttuk, hogy a félelmen túl össze tudtuk kapcsolni a nagy vallások képviselőit a nem katolikus keresztények képviselőivel.”

“Én valóban a háttér háttere voltam, mert a három unokámra vigyáztam és ezzel járultam hozzá a rendezvényhez.”

“A magyarok nyitótáncában vettem részt és a próbák alatt dolgoznom kellett, de igyekeztem megoldani, hogy ezt a kettőt össze lehessen egyeztetni. Harmincan voltunk lányok, akik együtt táncoltunk. Tudtam, hogy úgy kell jelen lennem, hogy az életemet adom a társaimért. Mégis azt éreztem, hogy fiatal vagyok ehhez, nekem túl radikális ez a kihívás. A próbák alatt viszont meg kellett tartanom a másikat például egy mozdulattal, és így rám volt bízva, akiért az életemet adhattam. Nem feltétlen a fizikai halállal.”

“Másfél hónapja vagyok kórházban és rengeteg alkalmam volt megtapasztalni, hol tart a Genfest szervezése, amit igazából szemléltem és életet adott. Fájdalmaimat, műtétemet ezért ajánlottam fel,a következő napok kemoterápiás kezeléseit pedig azért, hogy Mária szépsége felragyogjon a világnak, a fiataloknak, az egyháznak.”

“A logisztikának voltam az egyik főszervezője, és sok próbatételnek voltam kitéve, de a fiatalok öröme mindent felülmúlt. A fuvarozásban volt, aki hajnali ötkor befejezte szolgálatát, akkor átült a saját kocsijába, lement Szegedre, hogy részt vegyen egy tanári értekezleten, majd annak befejeztével visszajött Budapestre és folytatta az érkezők szállítását. De mindegyik fiatal maximálisan túllépte a saját teljesítőképességét és közben boldogok voltak. A parkolások sehogy sem működtek és nem minden csoport érkezett meg a jelzett időpontban. Például az amerikaiak, akiknek a gépe Frankfurtban ragadt a sztrájk miatt. Már majdnem elindultam, hogy nem jöttek meg az utolsó lehetséges géppel sem. Aztán mégis vártam még. Landolt a gépük, de akkor derült ki, hogy az összes csomagjuk elveszett. Mosolyogva jöttek ki a tranzitból és csak egy kérdésük volt. „Akkor megyünk az Arénába, ugye?” És a program kezdetére éppen odaértek.”

“Az első alkalom volt, hogy a Genfest híre és maga a rendezvény hihetetlen módon terjedt: a közösségi hálókon, facebookon, twitteren keresztül. Ezen a területen különösen is fontos a szakemberek munkája, a jövőben is, mert nélkülük semmi nem valósult volna meg. A kereskedelmi médiához is fordultunk és sikerült a világi, közéleti és ifjúsági műsorokban megjelenni, nem maradtunk meg csak az egyházi vagy vallási média területén. Sokat jelentett a fiatalokkal való közös munka, számíthattunk egymásra, tanultunk egymástól, képességein és energiáin túl teljesített mindenki. A médián túl előrelépés volt a társadalmi, politikai és egyházi kapcsolataink területén is.”

“A produkciós csapat ellátása nagyon sok munkát adott, talán többet, mint a 12000 fiatal négy alkalommal történő étkeztetése. Mindent szerettem volna ezért előre pontosan megtervezni, ami nem sikerült, és ez kiült az arcomra is. Sok helyzetet nem tudtam elfogadni. Idővel rájöttem, hogy Isten szemével kell a helyzetekre tekintenem, könnyedséggel hozzáállnom a problémákhoz, nem észérvekkel. Minden szépség ellenére rengeteg nehézség volt, de az állami rendezvényeken, melyeken korábban szervezőként részt vettem, nem ment ilyen flottul, akkor is, ha profik csinálták. Itt mindenki önmagát tette oda, önzetlenül és ingyen dolgozott. Igazából öröm volt számomra ez a munka.”

Fotók: Tajti Krisztián