A köszönet paradoxona
Szerzőnk a Milano-Bicocca Egyetem Közgazdasági Karának docense, valamint a Sophia Egyetemi Intézet tanára, a Fokoláre Mozgalomban létrejött közösségi gazdaság szellemi vezetője.
Vacsorára vagyok hivatalos, egy üveg jófajta bort viszek a vendéglátómnak, aki megköszöni. Rendelek egy kávét az állomáson, és amikor kifizetem, megköszönöm. Két „köszönöm” két teljesen eltérőnek tűnő helyzetben. Az elsőt az ajándékozás és a barátság jellemzi, a másodikat pedig az üzletszerűség és a névtelenség. Mégis ugyanazt a szót használjuk mindkét esetben. Mi a közös bennük? A találkozás. Emberek találkoznak egymással, szabadon. Voltaképpen a köszönet nem csak jólneveltség vagy szokás kérdése. Köszönetet mondunk ugyanúgy a felszolgálónak, a boltosnak vagy a pénztárosnőnek, mint ahogy a barátunknak. Ezzel elismerjük, hogy akkor is, ha csak a kötelességét teszi valaki, a munkájában mindig van valami többlet. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy a munka valójában az elvárásokon túl kezdődik, amikor teljes valónkat beleadva megfőzünk egy ebédet, meghúzunk egy csavart vagy éppen előadást tartunk az egyetemen. Igazán jól akkor dolgozunk, amikor Kovács úrhoz társul János, amikor Bruni tanár úrhoz társul Luigino. Mert ha ezt a küszöböt nem sikerül átlépni, az emberi munkavégzés leginkább egy kávéautomatához válik hasonlóvá.
És itt rögtön ellentmondásba ütközünk. Minden vállalkozásban jól tudják az alkalmazottak és a vezetők, hogy hatékony és hasznot hajtó munkát igazán akkor lehet végezni, amikor az meghaladja a megkövetelt szintet, amikor ajándéknak szánják. A vállalkozások viszont nem tudják a rendelkezésükre álló eszközökkel honorálni az ajándékban rejlő többletet. Ha elismerésük jeléül ugyanis a klasszikus ösztönzőket (a pénzbeli juttatást) alkalmazzák, a többlet immár elvárássá válik és eltűnik. Ha viszont semmit nem tesznek az elismerésért, idővel a dolgozók „többlet befektetése” csökken, ők maguk elkedvetlenednek és cinikussá válnak, a vállalkozás eredményessége pedig leromlik. Ez a lehetetlen helyzet az egyik magyarázata annak, hogy mindenfajta alkalmazotti munkakörben elérkezik a válságos pillanat, amikor valaki észreveszi, hogy bár a lelkét is kiadta azért a szervezetért, viszonzást nem kapott érte. Szeretné érezni, hogy elismerik azt, amit az életéből odaajándékozott. Mert ez utóbbi mindig nagyobb érték, mint az a bér, amit a munkájáért kap valaki. Manapság egy szervezet működtetésében éppen az a legnagyobb művészet, hogyan sikerül megtalálni az ilyen ajándék elismerésének új módozatait.
Luigino Bruni
Fordította: Bartus Sándor