Működik

Nem mostanában történt velem, de egy életre belém vésődött.

A mobiltelefonok akkoriban még messze nem voltak úgy elterjedve, mint manapság, de gyerekeim részéről felmerült az igény, hogy legyen nekik is, különösen kisebbik fiam erősködött. Mindenképpen kell neki, mert így tud majd egyetemi tanulmányai mellett munkát szerezni, leendő tanítványait becserkészni, kapcsolatokat tartani.

Igazából én nem annyira lelkesedtem ezért a technikai újdonságért, részint azért, mert nem mélyedtem el ismeretében, és amit hallottam róla inkább aggodalmat keltett bennem. De nem akartam gátja lenni egy új ötletnek, ezért leültünk férjemmel beszélgetni.

Úgy láttuk, ha jól tájékozódunk az előnyökről és hátrányokról, akkor tudunk jó döntést is hozni. Ezt megtettük és arra az elhatározásra jutottunk, hogy ezzel az eszközzel is meg kell tanulni gyerekeinknek bánni. Nem tarthatjuk őket üvegbura alatt, hanem arra kell megtanítani őket, hogy tudjanak felelősségteljes döntéseket hozni, ellenállni mindannak, ami nem segíti őket ebben.

Hajlottunk tehát a mobiltelefon felé, de világos volt, jelen pillanatban nem tudjuk magunknak megengedni, hogy megvegyük, még a születés- és névnapok vagy egyéb ünnepek kapcsán sem. Azt viszont megtehetjük, hogy közösen kérjük a mennyei Atyától. Ha érkezik valamilyen válasz, akkor azt jelnek fogjuk fel.

Egy ideig semmi nem mutatott ebbe az irányba, így lassan el is felejtettük, amikor férjem kapott egy telefonhívást, hogy egyik barátja munkahelyét felszámolják és ennek következtében egészen olcsón, szinte ingyen hozzá lehet jutni a mobiltelefonokhoz. Ekkor újból leültünk és mérlegeltünk, hogy mit tegyünk.

A favorizáló érvek csak úgy röpködtek és a kör egyre bővült, miért is kell feltétlenül a mobil. Férjemmel igyekeztünk megmaradni az objektivitásban. Aztán rábólintottunk. A fiúk szeme többször felcsillant és szinte igazolva látták magukat. Mintha ők fogalmazták volna meg: ugye, működik.

Számomra persze fontos volt az a tény, hogy gyerekeim örültek, de még fontosabbnak tűnt az a párbeszéd, amely köztem és Isten, köztünk zajlott, mert ezek a pillanatok is lehetővé tették a Gondviselés működését.

J. T.

Budapest

Komfort nélkül is

Volt egy időszak az életem­ben, amikor elég sok kri­tikát kaptam, valahogy nem sikerült a körülöttem élők kedvét eltalálnom, örömükre tennem, minden igyekezetem ellenére. Szinte állandósult ez a helyzet, egészen addig, amíg meg nem világosodott előttem, hogy Isten akar ezen keresztül mondani valamit. Az én részem nem annyira ab­ban áll, hogy a komfort érzés­re törekedjek, hanem abban, hogy megértsem az üzenetét. Ez nem volt egyszerű, mivel finoman és halkan közölte mondanivalóját. Jócskán oda kellett figyelnem.

Azon a reggelen -szokás szerint- rohantam a munká­ba. Akkoriban negyed 8-ra jártam, éppen elkéstem, már minden hallgató bent ült a tanteremben. Hogy teljes le­gyen a kép, főnököm is ép­pen arra járt és persze nem hagyta szó nélkül a látotta­kat. Ebben a helyzetben csak arra tudtam törekedni, hogy felejtsem el ezt a kellemetlen­séget, helyezzem magamat a jelenbe és csináljam végig jól a tanítást, az előttem álló dupla órát. A téma sem volt egyszerű: a piacgazdaság elő­nyei és hátrányai, angolul.

A hallgatók valószínűleg va­lamit érzékeltek, azt is, hogy probléma van bennem, amit a késés csak tetézett. Segítő­késznek mutatkoztak, nekem csak össze kellett hangolnom az elemeket. Vidáman töltöt­tük el a kilencven percet. Köz­ben néha eszembe jutottak az elmúlt időszak kudarcai, de igyekeztem túllépni rajtuk. Nem mindig sikerült.

A következő alkalommal az órámra csak egy hallgató jött el, mert a többiek egy konferenciára mentek, csak elfelejtettek szólni. Ezen ki­csit felháborodtam, mert most pontosan érkeztem, jó csomót készültem is, külön­féle feladatokat állítottam össze és már előre örültem a „sikernek”. A fiú érdekes módon nem akart hazamen­ni, legalábbis nem hozta szó­ba, hogy ő miatta ne tartsak órát.

Elkezdtünk beszélgetni és jól belemelegedtünk, hiszen az anyagban nem lett volna érdemes előre haladni. Igen meglepett, amikor őszintén elmondta, hogy igazából az egész főiskolát utálja, nem szívesen jár ide, de már be­tyárbecsületből befejezi, hi­szen utolsó éves. A végén pe­dig hozzátette, ez alól kivételt az angol órák képeznek, mert itt minden alkalommal egy emberrel találkozik, aki sze­mélyesen fordul az egyes hall­gató és nem egy osztály felé.

Ha lesz állása, a munka­helyén ilyen stílusban akar majd dolgozni.

E. I.

Budapest