Baráti beszélgetésekben megfigyeltem egy jelenséget. Amikor fesztelen légkörben, egymásra figyelve tudnunk beszélget­ni egy témáról, akkor a jó ötletek felerősödnek, a kevésbé szerencsések elhalkulnak, és a végére kialakul valamilyen közös meggyőződés. Sokoldalú megközelítést igénylő, összetettebb té­mákban persze nem elegendő egyszer leülni, és néha aludni kell arra, amiről beszélünk, újra elővenni, közösen érlelni, megvárni, amíg mindannyiunkban kialakul az a benyomás, hogy a bölcsesség kapott közöttünk szót.

Nem könnyű az ilyesmi, hiszen időt igényel, néha többet is, mint amit jószerével az ügyre szánnánk, de legfőképp belső oldottságot, türelmet, a sajátunkéval ellenkező gondolatokkal való barátkozást. Ez nem megy egyik pillanatról a másikra.

Ha társaságunk saját álláspontja mellett vehemensen érvelő tagokból áll csupán, akik szent meggyőződésből, ügybuzgó hévvel átitatva képviselnek egy egyedül üdvös­nek látszó nézetet, akkor az erősebb személyiség, az ügyesen érvelő gondolatai kere­kednek felül, pedig lehet, hogy egy csendesebb társuk halk szava nyithatna utat egy valóban új és jó megoldás felé.

A májusi életigéhez fűzött kommentárban különösen megragadott egy mondat: „Jézus szava építő, ugyanakkor lerombol mindent, ami értéktelen, ami esendő, ami hiábavaló, és csak az igazságot hagyja meg.” Ez a gondolat egészen új megvilágításba helyezte számomra azt a kritikai hozzáállást, amit gyakran tapasztalok magamban és másokban is. Attól tartva, hogy egy helytelen gondolat teret nyer, sietve igyekszünk kimutatni, hogy az nem helytálló, nem a teljes igazság, és hogy milyen következmé­nyekkel jár, ha megvalósítjuk. Az ötlet gazdája ilyenkor rendre védekezésbe kezd, szó szót követ, vita kerekedik, néha parázs vita, amely ritkán végződik belátással, sokkal inkább megbántódást, bezárkózást szül.

Isten Igéjére fókuszálva figyelmünket, egy egészen más panoráma tárul elénk. Az első igyekezetünknek arra kell irányulnia, hogy befogadjuk az Igét, és hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk, Ő nyilvánuljon meg szavainkban és tetteinkben. Ahol egy bará­ti társaság tagjainak alapvető törekvése ez, ott a beszélgetésekben is – előbb vagy utóbb – Jézus fog szóhoz jutni. Ő az, aki épít és rombol, aki kihangsúlyozza a jót és világossá teszi, hogy mi nem helyes. Amikor indulatosan érvelünk valami vagy vala­ki ellen, akkor szereptévesztésbe esünk, el akarjuk foglalni azt a helyet, ami egyedül Jézusnak jár.

Egy ilyen baráti társaságban természetesen a kritikai észrevételek is helyénvalók, hiszen ezek is építhetik a közös gondolkodást, főképpen akkor, ha sikerül való­di ajándékká tennünk észrevételeinket a többiek számára. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy kritikai magatartásunktól függ, hogy a dolgok helyes irányba mennek-e vagy sem. A helyes irányra való rátalálás igazi kulcsa, jó módszere az, ha megtanuljuk, hogyan juttathatjuk érvényre közöttünk az Ige szavát, nem csu­pán a nagy, erkölcsi kérdésekben, hanem a mindennapi, néha csip-csupnak látszó ügyekben is.

Az Egyház ilyen baráti társaságokból áll: a családokból, a szerzetesi közösségek­ből, a képviselő testületekből, az ökumenikus lelkészkörökből… Érdemes kísérletezni, egyáltalán beszélgetni egymással, a nyár talán több időt enged erre a szokásosnál.