„Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” (Róm 8,14)[1]

Ez az ige Szent Pál himnuszának a szívében helyezkedik el, amit a keresztény élet szépségéről, újdonságáról és szabadságáról énekel: ez az élet a keresztség és a Jézusba vetett hit gyümölcse, amely teljesen Jézusba olt bennünket, és általa a szentháromságos élet dinamizmusába. Mivel egy és ugyanazon személlyé válunk Krisztussal, az Ő Lelkéből és Lelkének minden gyümölcséből is részesedünk, mindenekelőtt az istengyermekség ajándékából.

Pál ugyan a keresztények „fogadott fiúságáról”[2] beszél, de csak azért, hogy megkülönböztesse a természetes fiúságtól, ami csak Isten egyszülött Fiát illeti meg.

A mi kapcsolatunk az Atyával nem pusztán jogi kapcsolat, mint az örökbe fogadott gyermekeké, mert gyökerében érinti a lényünket, megváltoztatja a természetünket, mintha újjászületnénk. Hiszen egész életünket egy új elv, egy új lélek járja át: Isten Lelke.

És vég nélkül énekelhetnénk Pállal a halál és feltámadás csodáját, hiszen a keresztség kegyelme műveli ezt bennünk.

„Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.”

Ez az ige valami olyat mond el, ami szoros kapcsolatban áll keresztény életünkkel, és amibe Jézus Lelke hozta azt a dinamizmust, azt a „feszültséget”, amit Pál a test és lélek ellentétébe sűrítve fejez ki. Ugyanis a test szó alatt az egész (a test és lélek) embert érti, teljes törékenységével és egoizmusával, amely folyamatosan harcban áll a szeretet törvényével, sőt azzal a Szeretettel, amelyet Isten árasztott a szívünkbe[3].

Hiszen, akiket a Lélek vezet, azoknak minden nap meg kell vívniuk „a hit jó harcát”[4], hogy el tudják fojtani a rosszra törő hajlamokat, és a keresztségben megvallott hitük szerint tudjanak élni.

De hogyan?

Tudjuk jól, ahhoz, hogy a Szentlélek működjék, a mi részünkre is szükség van. Pál ezt az igét írva elsősorban arra gondolt, ami Krisztus követőinek a kötelessége: önmagunk megtagadására, harcunkra az egoizmus legkülönfélébb formái ellen.

De amikor meghalunk önmagunknak, az életet hoz, mert minden vágás, minden metszés, az önző énünkre kimondott minden egyes „nem” új fénynek, új békének és örömnek, szeretetnek és benső szabadságnak a forrása: a Lélekre kinyitott kapu.

Szabadabban hagyva szívünkben a Szentlelket, Ő egyre bőségesebben tud elárasztani ajándékaival, és tud majd vezetni az élet útjain.

„Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.”

Hogyan éljük hát ezt az igét?

Egyre jobban tudatosítanunk kell a Szentlélek jelenlétét magunkban: végtelen kincset hordozunk, de ennek nem vagyunk eléggé tudatában. Rendkívüli gazdagság birtokában vagyunk, de ez többnyire kihasználatlan marad.

Hogy meghalljuk és kövessük is az Ő hangját, tudnunk kell nemet mondani mindarra, ami Isten akarata ellen van, és igent mondani az Ő akaratára. Nemet mondani a kísértésekre, határozottan ellenállva a rossz sugallatoknak; igent azokra a feladatokra, amelyeket Isten bízott ránk, igent a szeretetre minden felebarátunk iránt, igent a megpróbáltatásokra és nehézségekre, amelyekkel szembetalálkozunk.

Ha így teszünk, a Szentlélek fog bennünket vezetni, és keresztény életünknek ízt, érvényt, erőt, ragyogást ad, ami csak az ő hitelességének tulajdonítható.

Így a mellettünk lévők észre fogják venni, hogy nemcsak emberi családunknak vagyunk gyermekei, hanem Isten fiai.

Chiara Lubich

[1] Életige 2000. június. Megjelent: Új Város 2000/6.

[2] vö. Róm 8,15; Gal 4,5

[3] vö. Róm 5,5

[4] 1Tim 6,12