A minap szüleimnél jártam, és mint mindig sokféle do­logról beszélgettünk. Nagy­mamám, Annuska néni, aki végig csendben, de nagy figyelemmel hallgatta beszélgetésünket, egyszer csak felém fordulva megszólalt: „Fiaim, kisfiam, tudjuk, hogy más szelek fújnak ma, mint egykor. Én sok mindent megéltem már, sok­kal rosszabbat is, mint amiben ma élünk. Szegénység, háború, erő­szak, a szabadság hiánya.” Kicsi koromban, amikor egy szobában aludtunk, nagy mesélés folyt estén­ként a második világégésről, a meg­szállásról, amikor az állatokat és az élelmet dugdosták a fosztogató ka­tonák elől, a sok más szenvedésről és nehézségről. „De nem adtuk fel, tovább mentünk, folytattuk. Ami nekem erőt adott a hétköznapok­ban, az a remény volt. A nehézségek mindig ott lesznek velünk, mint ahogy az örömök is. A legfontoso­sabb gyermekeim az, hogy a remény életben maradjon.”

Ezek a szavak megmaradtak a szívemben, sokszor gondolok rá­juk, újra és újra irányt mutatnak, hiszen mai világunk is számos okot kínál a reménytelenségre: a gazdasági válság, az ezzel kapcso­latos létbizonytalanság, a médi­ából áradó elbátortalanító hírek. Reménytelenségünk másik forrása kétség kívül emberi kapcsolata­inkban rejlik. Nem hisszük, hogy a másik meg tud változni, hogy a válságból van kiút és újra lehet kezdeni, sőt meg lehet újulni.

Annuska néni életének a titka az volt, ahogyan elfogadta az élet kü­lönféle helyzeteit. A fájdalom pilla­natában nem lázadt, hanem össze­szedve minden erejét imádkozott. És megtapasztalta ennek gyümöl­cseit. Azt is megértettem, hogy a remény bennünk olyan, mint egy növény. Táplálni és óvni kell, ez pe­dig munkát kíván. Ez a kapcsola­taink mélyén rejlő reménytelenség gyógyszere.

Először is megpróbálok a mellet­tem lévő társamban nem a negatív­ra fokuszálni, nem ítélkezni felette. Ettől a másik erőt kap arra, hogy a jobbik énjét hagyja érvényesülni. Ez nem könnyű, de azt tapasztalom, hogy elég elkezdeni, kis lépéseket tenni és a kapcsolatok előbb vagy utóbb megváltoznak.

A pápa üzenete a tömegtájékoz­tatás 46. világnapjára ezt húzza alá: „A csendben jobban meghalljuk, és jobban megismerjük önmagunkat, megszületik és elmélyül a gondolat, világosabban megértjük, mit is szeret­nénk mondani, vagy mit várunk a má­siktól és eldöntjük, hogyan fejezzük ki magunkat. Hallgatásunk lehetővé teszi a másik személynek, hogy beszéljen, hogy kifejezze önmagát, nekünk pedig azt, hogy ne ragadjunk le saját gondo­latainknál és szavainknál a másikkal való véleménycsere híján. Így lehetőség nyílik egymás meghallgatására és telje­sebb emberi kapcsolatok születhetnek.” Tehát tudnom kell meghallgatni a másikat.

Hasonlóképpen gondolkodik Chiara Lubich is, aki ezt javasol­ja: „Így szeressünk minden felebará­tunkat, akivel a nap folyamán talál­kozunk! Képzeljük magunkat az ő helyzetébe, és úgy bánjunk vele, ahogy szeretnénk, ha velünk bánnának, ha a helyében lennénk. A bennünk lakozó hang, Isten hangja rávezet majd arra, hogyan találjuk meg a szeretet legal­kalmasabb kifejezését.”

A remény gyökere Isten hangja bennünk, amely más módon, az Ő szemével láttatja az embereket, a kapcsolatainkat, az eseményeket. Annuska néni életbölcsességében ott rejlik egy fontos dolog megsej­tése: a pozitív életszemlélet, a re­ménység a másikért való létben, a többiekért nap mint nap megúju­ló elköteleződésben gyökeredzik.

Farkas Ferenc

Illusztráció: Arcabas, Saint Hugues de Chartreuse

Új Város – 2012 június

az egység lelkisége – lelkiség + élet

Megújuló remény