Jánoshalma élőben
Van olyan hely, ahol valóban tudnak egymáson segíteni az egy településen lakók, komoly helyzetekben is, és ez nem csak pénzkérdés. Dr. Király Ibolyával beszélgettünk Jánoshalma életéről, az ottani eseményekről. Néhány történetet osztunk meg az olvasókkal, melyek a Bács-Kiskun megyei városhoz köthetőek.
I. Pénzgyűjtés sütikkel
Volt egy süteménysütéses történetünk: A Fokoláre Mozgalomhoz tartozó tizenévesek készültek a Run4unity-re és látták, hogy nincs rá pénz. Hogyan lehetne pénzhez jutni? Megbeszélték a plébánossal, hogy a vasárnapi mise után süteményt árusítanának. A szülők is nagyon lelkesek lettek. Például Marika elmesélte, hogy a testvére azt mondta neki, ő is felajánl három tálca süteményt, amit otthon elkészít. Édesanyja pedig azt osztotta meg velünk, hogy meghívta az összes nénit a környékről, hogy jöjjön el a szentmisére, mert utána süteményárusítás lesz. Aztán Joli -aki nem is tudott az egész történetről- még szombat este gyorsan sütött süteményt, hogy másnapra ő is ott lehessen. Tehát egy láncolat volt az egész történet. Szombaton este nálunk volt a csomagolás; a kislányok összejöttek és szépen elrendezték a süteményeket. 8-10 féle sütemény volt egy tálcán, tehát nagyon gazdag volt egy-egy tálca. Aztán másnap a plébános úr a mise végén ki is hirdette, hogy lehet vásárolni, és nagyon sokan mentek. Volt, aki azt mondta, hogy szívesen ad ötszáz forintot, de nem kér süteményt, mert cukorbeteg. Aztán egy másik illető vett két csomagot és majdnem a dupláját adta a sütemény árának. Olyan is volt, aki azt mondta, hogy nem kér semmit, ő „csak” pénzt ad azért, hogy segítse az ügyet. Úgyhogy a végén a gyerekek (is) nagyon boldogok voltak. 14 000 forint tulajdonképpen egy pillanat alatt összejött. Elfogyott az összes sütemény, sőt még lett volna kereslet, úgyhogy a következő alkalmat is rögtön kitűztük.
II. Orvos-beteg kapcsolat
Néhány hónappal ezelőtt volt nálam egy hölgy. Lehetne azt mondani, hogy minden betegnél próbálom, (persze nem mindig sikerül) hogy egyfajta abszolút kontaktust megteremtsük. Van, amikor olyan a helyzet, hogy összejön…
Megérkezett a hölgy, aki klasszikusan magas vérnyomás betegséggel jött beállításra. Megvizsgáltam. Láttam, hogy a gyógyszerei kevesek, tehát változtatásra van szükség. De ahogy leült oda a székre észrevettem, hogy elképesztően feszült. Egyértelművé vált számomra, hogy az alapvető probléma itt a feszültség, attól nem tud a vérnyomása semmiféle gyógyszerrel beállni. Ahogy oda leült, ott mozgott bennem, hogy „én most meg akarom érteni ezt az embert!”. Mondtam neki: „De a maga alapvető problémája nem ez ugye… hanem az, hogy nem tudja elfogadni a férje betegségét?” Ez a hölgy ott a rendelőben elsírta magát, és elkezdte nekem részletesen mondani, hogy mi miatt nem tudja megtenni ezt a lépést. Hogy ő próbálja… ő ott van minden vasárnap a templomban… neki az Isten ad erőt ahhoz, hogy egyáltalán túl tudja élni… de érzi már, hogy ez nem megy… neki ez így nem megy! Gyakorlatilag nem csináltam semmi különösebbet, csak próbáltam eggyé válni ezzel a problémával, megérteni, befogadni. Lehet, hogy egy-két szót mondtam is neki. És a bizonytalanság… most történt valami vagy nem, én nem tudom. Elment és nemrég jött vissza hozzám kontrollra. Ahogy belépett az ajtón, már látszott rajta, hogy ez a nő nem ugyanaz, mint aki egy hónappal ezelőtt nálam járt. Megérkezett, odajött hozzám és mosolygott. Azt mondta: „Doktornő, én nagyon köszönöm magának, hogy akkor énvelem ezt elkövette, hogy engem így meghallgatott, és én attól már félig meggyógyultam. Nem mondom, hogy a problémám elmúlt, de hogy most másképp állok hozzá, egészen biztos.” – A történet gyakorlatilag ennyi és azt érzem, ez egy igazi visszajelzés. Mert az ember próbálkozik és esetleg nem is sikerül mindig, de amikor létrejön ez a lélektől-lélekig dialógus! Már korábban is sokszor beszéltünk társaimmal arról, hogy mit jelent az orvos – beteg kapcsolat; ne csak az legyen, hogy az orvos megmondja, a beteg meg elfogadja… jó esetben. Hanem tényleg a lélektől-lélekig tartó kapcsolaton van a hangsúly!
III. Utca-szociális hálózat
Hogyan jött létre ez a hálózat? Néhányan jánoshalmi családok azt láttuk, hogy sokan vannak szükséget szenvedők a környezetünkben. Többször összejöttünk, összeadtuk dolgainkat, és elvittük a rászoruló családoknak. Ebből a gondolatból született, hogy talán többen is vannak, mint akik éppen a látóterünkbe kerülnek. Az is felmerült, hogy mindenki a saját utcájában megnézi, ki az, aki rászorul. Összehívtuk az érdeklődőket, meghirdettük a templomban, szóltunk ismerőseinknek és találkoztunk ezzel a céllal, hogy fölmérjük, egyáltalán milyen irányba haladjunk. Jönnek is az emberek ezekre az alkalmakra változó intenzitással. Havonta egyszer találkozunk, amikor elmondjuk, hogy ki, kivel került kapcsolatba, illetve hogy ha valamilyen igény felmerül, nagyon sokszor tapasztaljuk, hogy ott helyben megoldódik.
A hajléktalanszállón lakott egy család, illetve a férj három gyerekkel. Amikor megjött az asszony is, már nem maradhattak ott ezen a szálláson, hirtelen kellett egy lakás. Az utca-szociális gyűlésen beszéltünk róla, eltelt két nap, két ember jelentkezett, hogy neki van olyan lakása, ami üresen áll, ha gondolják, oda mehetnek. Egy hét alatt be is költözött ez a család. A közösség pillanatok alatt összeadta a szükséges bútorokat, ágyneműt, edényt, mindent, ami az induláshoz kellett. Közel két évig laktak ebben a lakásban eleinte ingyen, viszont utána, ahogy kicsit talpra álltak, tudtak fizetni az albérletért.
Így történik meg az, hogy valakinek centrifugára van szüksége, és kiderül, hogy egy asszonynak pont van. Fölajánlja és már a következő héten lebonyolódik a csere.
Harminc aktív tag jön körülbelül, de nehéz megbecsülni. Fölvettük a kapcsolatot a Családsegítő Szolgálattal és a Gyermekjóléti Szervezettel, mert azt láttuk, hogy együttműködve még többre juthatunk. Többször voltak közös akcióink. Például, egy család új helyre költözött és valamilyen oknál fogva odament egy csapat rosszindulatú ember, és kiverték az ablakokat egy téli hónapban. Az asszony rákos beteg volt, kisgyerekeket nevelt, nem volt munkája, tehát nem volt pénze arra, hogy helyrehozza a kárt. Elment a Családsegítő Szolgálathoz, de ott sem volt pénz arra, hogy megcsináltassák az ablakokat. Eljött a gyűlésünkre, ott elmondta ezt a dolgot, kiderült, hogy valakinek vannak ablakai, amit éppen kivettek és azt föl tudja ajánlani. A másiknak volt üveges ismerőse, aki mondta, hogy méretre vágja, a harmadik pedig a fuvart szervezte meg. Egy héten belül sikerült legalább a legszükségesebb helyekre ablakot tenni.
Kezdetben volt egy tervünk, hogy minden utcát lefedünk és kapcsolatot tartunk mindenkivel, de láttuk, hogy ez nem működik. Nincs meg hozzá a kapacitásunk. Viszont így, hogy elkezdtünk csinálni valamit, a legtöbb ember megtalál minket. Számtalanszor jönnek, hogy nem tudják a villanyszámlát kifizetni, kikapcsolják a villanyt. Akkor mi is elkezdünk gondolkozni, mert van az egyesületünk kasszájában pénz, amiből tudunk kivenni, vagy a Jánoshalmán működő Máltai Szeretetszolgálattal vesszük fel a kapcsolatot. Van egy család, aki Németországból szokott segítséget kapni. Nem egyszer volt olyan helyzet, hogy továbbadva az információt, megoldódtak a helyzetek. Tehát a kapcsolatokat próbáljuk kiépíteni. Megtalálni azokat az embereket, akik tudnak segíteni azoknak, akik segítségre szorulnak.
Volt olyan két egymást követő évben is, hogy a különböző forgalmasabb helyekre, üzletekbe helyeztünk ki dobozokat. Azt mondtuk, hogy aki amennyit tud, tegyen be a vásárlásnál, mondjuk 5, 10, 20, 100 forintot azért, hogy a beteg gyerekeknek, akik nem tudják a gyógyszereiket megvenni télen, ki tudjuk belőle fizetni. Ez is nagyon jól működött. Van az egyesületünknek olyan tagja, aki gyermekorvosi rendelőben dolgozik. Tehát ő ott konkrétan találkozik ezekkel az esetekkel. A doktornő felírta ezeket a gyógyszereket a gyereknek, de a szülők nem tudták kiváltani, és visszajöttek egy hét múlva, hogy a gyerek még mindig ugyanolyan beteg, vagy még betegebb, tehát lépni kellett. Ez a pénz aztán eljutott a gyerekek orvosságára.
Létezik egy működő szervezet is, az Összefogás Jánoshalmáért Egyesület. Ez a háttérben van, ahova pénzért tudunk nyúlni. Ez volt az alapvető ötlet: azért hoztuk létre az egyesületet, hogy meg tudjunk jelenni hivatalosan. Az adományokat az emberek „csak úgy” nem biztos, hogy odaadják. De ha van egy számlaszám, akkor odaadja vagy befizeti, és akkor ebből tudunk valamennyire gazdálkodni.
Volt egy olyan eset is az egyik utca-szociális gyűlésen, hogy egy családban -amely szintén hátrányos helyzetben van- mind a három kicsi gyermeknek szemüveg kellett. Nem tudták kifizetni, ezért írtak egy kérvényt a katolikus iskolának, hogy szeretnének támogatást kérni. Az iskola az egyesülethez fordult. Mivel az iskolában tisztázatlanok a körülmények, ezért nem tudnak segíteni, segítenénk-e mi? – kérdezték. Azt mondtuk, hogy igen, nézzük meg, mit tudunk tenni. Ott rögtön körbeadtunk egy borítékot, hatezer forint összejött egy pillanat alatt, és azt mondtuk, akkor az egyesület kasszájából még valamennyit hozzá tudunk tenni. És meghirdetjük azt, hogy akinek felesleges szemüvegkerete van, hozza be! Mert a keret nagyon drága, sok esetben drágább, mint a lencse maga. Egy optikus ismerősünk elvállalta, hogy behelyezi a lencséket a keretbe. Ez a jövőben is mások segítségére lehet, hiszen szemüveg mindig kell.
Néhány hete megkerestek egy családból. Azt mondták, higgyem el, hogy ők már nem tudnak abban az utcában élni, mert működik egy üzem, aminek a szennyvize ott folyik ki és az olyan büdös, hogy nem lehet kimenni, normális levegőt venni. Kérték, hogy menjünk ki, nézzük meg és tegyünk valamit! Azt válaszoljuk, hogy igen, igen, de hát mit tudunk csinálni? És itt újból érzem azt, hogy van egy lehetőség: odalépni, meghallgatni. Elmegyek, megfigyelem, és utána? Ki tudja? Az üzem ügyvezetőjével is van egy kapcsolat. Hátha mégis lehet valamit tenni, elindult az ügy…
Van egy család ebben az egyesületben, akik létrehoztak egy alapítványt azért, hogy fölkaroljanak nehéz helyzetben lévő családokat. Ezt úgy teszik, hogy elhagyatott házaknál megkérik a tulajdonost, hogy nem ajánlaná-e föl, hogy használatért cserébe megőrzik. Nem megvenni, hanem úgymond „kibérelni”, de nem pénzért, hanem például azért, hogy ne romoljon az állaga. Ők ezt vállalták, és így sokkal rosszabb körülmények között élő embereknek lakáslehetőséget tudnak biztosítani. A legutóbbi gyűlésen egy hölggyel máris elindult a kapcsolat és már most látszik, másoknak is van igényük erre. Ezek a jó hírek bennünket is lelkesedéssel töltenek el!
Vagy egy másik történet, ami a legutóbbi télen esett meg. Ilyenkor a legkomolyabb problémát mindig a megfelelő fűtés jelenti. Sokan nem tudják kifizetni a gázt, ezért kikapcsolják az otthonukban. Akkor valahonnan szereznek kályhát, de a fa sem könnyíti meg a dolgot. Az egyik országgyűlési képviselőnk segítségével a minisztériumból segítséget kaptunk olyan módon, hogy azt „fában” lehetett kiadni. Az egyesület tagjaival -akik ismerik a rászorulókat- összegyűjtöttük az igényeket és tizennyolc helyre tudtunk téli tüzelőt biztosítani ebből az összegből. Az emberek végtelenül hálásak, úgyhogy meg is állapítottuk, hogy ez egy óriási dolog volt! Ebből született az az ötlet is, hogy a következő télre már gondoljunk előre, és szaladjunk, amikor „fagyűjtési akció” lesz. Már van olyan erdész ismerősünk, aki fölajánlotta, hogy az ő területére lehet menni ingyen fát gyűjteni – szervezzük meg, hogy azok az emberek, akik kaptak fát, jöjjenek és termeljék ki a következő télre évi tüzelőjüket! Mi abban segítünk, hogy ezt megszervezzük.
Egy dolog az, hogy az ember ad. Ad, ad, ad, ad és a másik mit tesz érte? Ő vajon lép-e? Tudjuk és látjuk, hogy egyre többen lépnek. Segíteni kell az embereknek, hogy ők is tegyenek valamit. Így jön létre az igazi kölcsönösség.
Lejegyezte: Fehérpataky Rita
Fotók: Papp Gábor
határozottan egyetértek