Folytatjuk Maria Voce témáját Isten igéjéről, mely rávilágít arra, hogyan tu­dunk a hétköznapokban hitelesebben élni. A hatodik rész következik.

 

  Végtelen hálával tartozunk Istennek azo­kért a gyümölcsökért, amelyeket meg­tapasztaltunk és folyamatosan tapaszta­lunk, mint a megélt ige következményeit. Ezzel a hálával a szívünkben milyen gyakorlati következ­tetést vonhatunk le, amivel előmozdíthatnánk az „új evangelizációt”, ami a mi részünk, amiben elkötelezzük magunkat az „új evangelizáció” elő­mozdításában?

Szó volt a sötét pincéről, amelyben ma is élünk, és amit ebben az évben szeretnénk bevilágítani: ezt a sötét pincét az evangélium fényével akarjuk bevilágítani.

Igaz, hogy a Mozgalomban havonta váltakoznak az életigék. De tegyük fel magunknak a kérdést, hogy ma is megtapasztaljuk ugyanazokat a hatá­sokat, mint az első időkben?

Minden hónapban terjesztjük az életigét az egész világon, és sok nyelvre, sok nyelvjárásra lefordítjuk, de biztosak vagyunk abban, hogy most is élő közös­ség születik belőle mindenütt, mint a kezdetekben?

Illusztráció: Mariannita Zanzucchi

 

Az ige csak arra jó – teszi fel a kérdést Chiara Lubich –, hogy „valamiféle gyógyír legyen lel­künknek, hogy megvigasztalja, bátorítsa lelkünket, hogy igazolja lelkiismeretünket, hogy magunkba zárkózzunk és ilyen módon egy meglehetősen szegényes és bágyadt individuális lelkiségbe, amely igazából nem is individuális lelkiség?”

Nem azzal a radikalitással kellene élnünk az életigét, ahogy Chiara Lubich mondja, hogy „darabokra szedi énünket, megsemmisíti egoiz­musunkat, olyan mértékben a keresztre szegez Krisztussal, hogy már nem mi élünk, hanem az Ige él bennünk, aki maga Jézus? És az Ige, aki egyedül képes erre, létrehozza körülöttünk a közösséget?”

Mit tegyünk? Miben kezdjünk újra? Azt mon­danám, pontosan abban, hogy éljük az igét pilla­natról pillanatra.

Helyezzük ezt a Mű minden más tevékenysége elé, a nagy rendezvények elé, legyen ez fonto­sabb, mint a munkába menetel, vagy egy utazás, még akkor is, ha azért megyünk, hogy találkoz­zunk a közösségeinkkel. Arra kaptunk meghívást és ismételt meghívást, hogy csak az evangélium legyen a kezünkben, az elménkben, az akaratunk­ban. Ahogy Chiara mondta, az ige kell, hogy az öltözékünk legyen: (…) „a ruha, amit minden nap magunkra öltünk.”

Csak az evangéliumba öltözve válaszolhatunk korunk tragikus kérdéseire, melyet – ahogy már VI. Pál pápa is megállapította – „az evangélium és a kultúra közötti törés” jellemez. Ez határozottan arra hív – mindenkit együtt –, hogy újra az evan­géliumot hirdessük a világnak.

Hogyan tudjuk újra hirdetni?

A Mozgalom már jelen van a föld szinte minden országában, de talán újra bátorságot kell meríte­nünk, hogy ne zárkózzunk be, ne vegyünk fel passzív, védekező magatartást, hanem nyíljunk meg a testvé­rek előtt, ajándékozzuk oda az evangéliumot azok­nak, akik még nem ismerik, vagy akik megismerték ugyan, de eltávolodtak tőle vagy elfelejtették.

Az ige – emlékeztet XVI. Benedek Verbum Domini kezdetű apostoli buzdításában – nem­csak úgy ragad magával, „mint az isteni kinyilat­koztatás címzettjeit, hanem úgy is, mint annak hirdetőit. (…) A Feltámadott Lelke alkalmassá teszi életünket arra, hogy az Igét hatékonyan hirdessük az egész világon. Ez volt az első ke­resztény közösség tapasztalata, mely látta, hogy az ige a prédikáció és a tanúságtétel által terjed (vö. ApCsel 6,7).”

Valójában – ahogy a Verbum Domini állítja – „az ige hatékony hirdetése az egész világon” olyan tapasztalat, amelynek mindannyian részesei va­gyunk az Ideál megismerésének napjától kezd­ve. Talán új módon kell a tudatára ébrednünk ennek, főként ma, amikor a keresztényeknek is szükségük van arra, hogy ismét és meggyő­ző módon hirdessük nekik Isten igéjét, és így konkrétan megtapasztalhassák az evangélium erejét.

Ez a „meggyőző mód” biztos, hogy elsősor­ban az életünkkel tett tanúbizonyságot jelenti. Az elején említettük, hogy Chiara Lubich vágya az volt, hogy ha a világ összes evangéliuma meg­semmisülne, az életünk alapján újra lehessen azt írni. Szinte ugyanezeket a szavakat visszhangozza egy XVIII. századi evangélikus teológus, Gerhard Tersteegen egyik írása is: „Nyílj meg [Krisztus előtt] lelked mélyéig a csendben, teljesen, mint egy fehér lap, hogy Ő maga írja szívedbe törvényét a Szentlélek keze által, hogy léteddel és viselkedésed­del Szentírássá válj, olyan olvasmánnyá, amit bárki elolvashat. Így a Szentírás értékes tanúságtétel lesz Krisztusról, és nemcsak azért fognak hinni benne, mert olvasták, hanem mert Őt hallgatták és ismer­ték meg.”

Ma természetesen arra van szükség, hogy ko­runk emberének megfelelő nyelvezetet használ­junk, aki a gyorsan változó társadalmi és kulturá­lis folyamatokban él.

(folytatjuk)

Maria Emmaus Voce

 

Fordította: Fekete Mária

 

Új Város – 2012 május

az egység lelkisége – tiszta forrásból

MINDEN MÁS TEVÉKENYSÉG ELŐTT