50 évvel ezelőtt hunyt el fiatalon, autóbalesetben Albert Camus, Nobel-díjas francia író, filozó­fus, egyike azon kevés európainak, aki látta, és szóvá is tette, mennyire fonák dolog volt 1956-ban megtapsolni, majd magára hagyni Magyar­országot.

 A hatvanas években francia­tanárunk, Albert Camus egyik magyar fordítója, belénk ültette ennek a rendkívüli embernek a gondolkodását, elma­gyarázta ő és kortársai világlátását anélkül, hogy ránk akarta volna erőltetni. Az egyetemi évek sok ha­missága közepette szinte fényt, fo­gódzót, tőkesúlyt jelentett ez az él­mény. Igényességet, kapaszkodást a tisztaságba, és egyfajta reményt a reménytelenségben.

A magyarok vére című 1957-es írásából idézünk: „A leigázott és bilincsbe vert Magyarország töb­bet tett a szabadságért és igazsá­gért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. […] A magyar munkások és értelmiségi­ek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma… ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét ve­lünk megérttették. Ezért, ha sze­rencsétlenségükben osztozunk, miénk a reménységük is. Nyomo­rúságuk láncai és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, amelyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadták nekünk.”

Camus számára, mint a második világháború utáni korszak több je­lentős gondolkodója számára is, az emberi lét alapvető tényezője a szabadság, amely mellett a háború idején nemcsak a szavukat emelték fel, hanem többen részt is vettek az ellenállásban, az életüket is kocká­ra téve. Úgy látták, hogy a világba vetett, ott magára maradt, apátlan ember szabadságra van ítélve, te­hát folyton választásra kényszerül.

„Sokáig azt hittük, hogy ennek a világnak nincs felsőbbrendű in­doka, és hogy mi kifosztottak va­gyunk. Bizonyos formában még ma is ezt vallom… ti könnyű szívvel fogadtátok el a kétségbeesést, én sohasem egyeztem bele. […] Úgy tűnt, hogy az embernek az igazság erősítésével kell harcolnia az örök igazságtalanság ellen – boldogságot kell létrehozzon, hogy a boldog­talanság világa ellen tiltakozzék” – írta 1948-ban egy képzeletbeli né­met barátjához intézett levelében.

A mai olvasók közül már főleg az idősebbek érzik a jelentőségét annak, hogy a háború befejezése és az évszázados súlyos ellenté­tek után egy francia a barátjának nevez egy németet, még ha épp a nézetkülönbségeikről akar is vele eszmecserét folytatni.

A tisztaságában következetes, önmaga iránt rendkívül igényes író, filozófus bármely művét la­pozzuk is fel, mindig ugyanazzal a valakivel találkozunk. Hit nélkül, mégis reményben élő ember volt. Keresztény eszmék vették körül, például arra készült, hogy Szent Ágoston és egy hellenista filozófus kapcsolatáról írjon az algíri egye­temen doktori értekezést, csak sú­lyos tüdőbetegsége és a szegénység akadályozták meg ebben. Ezután Európába került, arra a konti­nensre, amelyet II. János Pál pápa szavai szerint annyira átjárt a ke­reszténység, s amely földrész alkot­mányának még a preambulumába se kerülhetett be eddig legalább a „keresztény gyökerek” kifejezés. Végignézve az őt körülvevő állapo­tokon és a történelmen, úgy ítélte meg, hogy a szavak és az élet nin­csenek összhangban. Valójában a kereszténység egyfajta karikatúrá­ját látta maga előtt.

Egyik fiatalkori művében, a Sziszüfosz mítoszában mintázza meg alapállását. A sziszifuszi munka a mindennapi beszédben kínlódást, csegtet. Sziszüfosz mitológiai alak, akinek egy hatalmas követ kellett a hegyre felgörgetnie, amely azután mindig lezuhant onnan. Mégis volt reménye, ahogy Camus-nek is. Talán az anyai szeretet, az algériai boldog ifjúság adhatták azt a bizo­nyos többletet, amely megtartot­ta ebben. A magyar irodalomban Németh Lászlónál találkozhatunk ilyen hősökkel, hősnőkkel, aki he­roikus pesszimizmusnak nevezte ezt az alapállást. Az ember tragé­diájának záróüzenete is eszünk­be juthat: „Ember küzdj, és bízva bízzál.” Csak Camus nem tudja Istenre irányítani a tekintetünket, ő a szolidaritásban bízik, erről van tapasztalata, amely Ottlik szavával élve tőkesúlyként van jelen lelké­ben.

Gondolatvilágában vannak el­lentmondások, műveit olvasva közelebb kerülünk egy tudatálla­pothoz, amely a huszadik századi Európára volt jellemző. Több vi­lágnagyság: Kafka, Joyce műveiben találkozunk vele. Camus sajátsága egyrészt a nagy francia moralisták öröksége, másrészt a klasszikus egyszerűség, a magas esztétikai minőség. Rendkívül nagy hatá­sú szerző mind a mai napig, ki­váltképp hazájában. Organikus személyiség volt, akinek sejtjei, megnyilvánulásai összhangban álltak önmagával, így amit leírt, összhangban állt az életművével. Napjainkban ennél talán sokkal töredékesebbek vagyunk, de a hit a szeretetben segít elviselni ezt az állapotunkat.

Magyar nyelvre több művét is le­fordították. Legnépszerűbb közü­lük valószínűleg a Pestis, amely egy észak-afrikai város képzelt vesz­tegzárát meséli el, a küzdelmet az életellenes erőkkel.

Camus talán legnagyobb hatá­sú műve A bukás, amelynek hőse a sikeres ügyvéd, akinek „minden összejön”, csak épp nem szeret senkit ön­magán kívül. Egy nap aztán olyan helyzet­be kerül, hogy valakit megmenthetne az ön­gyilkosságtól, de nem sikerül kilépnie saját közönyéből, elmulaszt­ja a segítséget. Ettől kezdve lassan, de pusz­tulni kezd. „Egy ideig látszólag az életem úgy folytatódott, mintha mi sem történt vol­na. Síneken jártam, és csak gurultam… a sok dicséret mindegyre fo­kozódott körülöttem. Épp ebből származott a baj. […] A gépezet egy­szerre akadékoskodni kezdett, érthetetlenül meg-megállt.” (Bp. 1962, 387. old. Szávai Nándor fordítása.) A főszereplő azután egy Mexico-City nevű kocsmába sod­ródik, amely azonban Hollandiá­ban van, „Európa közepén” a mű szerint. Ott lesi, mint egy pók „a polgárembert, az útját vesztett polgárt”. „Vezeklő bíró” lesz, ami annyit jelent, hogy önmagát vá­dolja, hogy joga legyen a többiek megvádolására. Ez a bukás. Előtte azonban mélységes érveket sora­koztat fel a keresztény világlátás mellett, amelyek sok olvasót meg­rendítettek, meghatározóvá vál­tak világlátásukra.

A hős meglátja Isten nagyságát: „világgá kiáltotta haláltusáját, és ezért szeretem őt, a barátomat.” Így látja, igaz szívből, és ha valaki másképp látja is, megértheti ebből, bár felérni ésszel talán nem tudja, mekkora ajándék.

Camus életművéről Kassák Lajos szavaival elmondhatjuk, hogy „nem ábrázol, hanem van.” A hétköznapokban is hat, és harcol az üres kapcsolatok, a hamisság ellen.

Aranyi Krisztina

Fotó: D.R.

Új Város – 2010 július-augusztus

kultúra – évfordulók

SENKIT NEM HAGY HIDEGEN