CSÖPPET SEM BOTRÁNYOS PÉLDÁK

Maholnap minden egyházi kezd gyanússá válni. A hírköz­lés jóformán csak azzal foglal­kozik, ami a végsőkig idegborzoló. Közben Böjte atyával sokan bizonyítják az ellenke­zőjét. Szemem előtt is megelevenedik két em­beralak.

Az ötvenes években voltam gye­rek. Mindig nagy izgalommal vártuk a nővért, aki mesélt, bábozott, énekelt nekünk. Ta­nított, szelíd, anyáskodó tü­relemmel; a hősiességig menő szeretetre a szentek példáit hozta. Gizi néni átéléssel ma­gyarázta a szentmisét, szavait máig őrzöm. A Szűzanya felé terelgetett minket, kislányo­kat. Mint elcsapott irgalmas nővér, egy textilgyárban volt segédmunkás, és csöndben házakhoz járt hittant taníta­ni. Egyszer csak kitudódott, mire szigorúan letiltották.

Serdülő voltam, amikor Detre atya elhívott egy társaságba. Ő, a kántor, akit csak Gyuri­nak szólíthattunk, a börtön­viselt ciszterci sejtette, hogy nincs sok ideje: saját lábára akarta állítani a fogékony, ke­resgélő fiatalokat. A mozgal­masság: a kirándulás, filmek, zenehallgatás, mindez úgy zajlott, hogy a szívet táplálja. Már házaspárként tovább ér­lelődött a kapcsolatunk vele az újabb börtönévei után. Igazi lelki atyánk volt. Tőle hallottunk először a lelkisé­gekről, az egyházat fiatalító mozgalmakról…

Valami „botrányos” volt ben­nük mégiscsak: a következetes, tiszta, áldozatos viselkedés, és azt nem törhette meg semmi.

Amikor „pedofil pápát” em­legetnek, vagy az egyházról, mint szélhámosok és herék gyülekezetéről hallok, érzéke­lem én is, mennyire felbillent a mérleg nyelve. A Katolikus Egyházat épp a papság évében éri ilyen támadás. Vajon mit jelent ez? Igen, vannak bűnös papok, van megbotránkoztató viselkedés, és vannak szeren­csétlen áldozatai az itt elszabadult emberi go­noszságnak. Azt a tényt viszont hangsúlyozni kell, hogy nem a cölibátusból származik a megrontó életforma! Bizonyítja töb­bek közt, hogy egész iparágak épülnek a gyermekek megron­tására, míg a pedofília ha­szonélvezői odáig merészked­tek, hogy európai parlamenti tagságot követeltek még nem­rég. Mindeközben burjánzik az alig titkolt gyermekkeres­kedelem.

A pápa következetesen feltárva a bűnt személyes bocsánatké­résével is gyógyítani igyekszik a sebeket, amit az egyház papjai ejtettek az utóbbi harminc év­ben.

Az egyház tagjaiként valamit azért mi is tehetünk, ha tudunk nemet mondani környezetünk minden torz vagy erkölcstelen viselkedésére, szabados elvé­re, és elhatárolódunk minden kétértelműségtől, bárminek álcázza magát! Szükség le­het az erélyes cselekvésre is: a ránk bízottak felé áramló rossz hatásokat józanul és határo­zottan kell kivédenünk! Végül pedig elengedhetetlen a mi sze­mélyes megbocsátásunk, hogy tudjunk irgalommal tekinteni a megtévedtekre! Az imának pedig mindig megvan a maga hatalma. Hiszen csalódás, fáj­dalom, sőt botrány érhet bár­melyikünket – habár nem ölt ilyen méreteket. És egymásért szintén jelen kell lennünk, mi­vel az egyház nemcsak a hierar­chia. Azaz, felelősek is együtt vagyunk. Miért ne tanúsítsuk hát minél többen, hogy a pa­pok közt ott vannak az áldoza­tos életű hétköznapi szentek?!

Hortoványi Emőke –

Nagymaros

HAZAÉRTEM

A metrón hazajövet este fél tizenegy tájban egy nagy csapat középiskolás randalírozott. Csavargatták a fogan­tyút. Egyikük mondta, neki nincs rá szüksége. Ránéztem: persze, mert ma­gas vagy! Kihúzta magát. Nagyfiú lett, rendes. A többiek egyre vadabbul rán­gatták a fogantyút, s mire észbe kap­tam, lecsavartak egyet. Kérdeztem a fiút: ittak? Igen. Rájuk mertem szólni, azonnal hagyják abba, itt a vezetőfül­ke, máris kopogok. Megszeppentek, de a bandaszellem, mint tudjuk…! A cső­re próbáltak húzódzkodni. Egyszerűen olyan erőt, tekintélyt éreztem magam­ban, nyeszlett kis nő, hogy nem féltem. Mondtam, hagyják békén a fogantyút. Végállomás, kiszálltunk. Nézem a tá­vozók kezét, dugdossák a fogantyút, lökdösik egymást. Tekintetemmel kísé­rem őket egy darabon, aztán megyek én is. Előttük megyek, és akkor látom, hogy nem is az első kocsiban voltunk. Mi lett volna, ha be kell kopognom? És még arra gondoltam, ha akarnak, most utánam jönnek. De béke volt bennem, mert Jézus(sal) voltam. Csak ezt tudom mondani, semmi mást. Tudtam, hogy kérdezgetném őket: Ne viccelj már! Mi a baj? Ki vagy? Mesélj magadról! Aztán nem jött senki, én meg hazaértem.

Horváth Viktória – Budapest

LAKÁSHOZ JUTOTTAK

Egy idős bácsi járt hozzám a munka­helyemre, a boltba. Minden reggel fél hatkor ott volt, és hozta a kávét meg a süteményt. Ernő bácsi nyugdíjas volt, Erdélyből települt át, és nem volt sen­kije. Próbáltam látogatni és segíteni, amivel tudtam, főleg a szeretetemmel. Ez éveken keresztül tartott így, hosszú éveken keresztül, és mély baráti, testvé­ri kapcsolat alakult ki közöttünk. Ernő bácsi nagyon szép lakásban lakott. Egy­szer aztán eszembe jutott, hogy mivel nincsen senkije, jó lenne eltartási szer­ződést kötni vele, hogy a lakás így hasz­nosuljon. De Ernő bácsi nagyon finom lélek volt, nem akartam őt megbánta­ni, és a kapcsolatunkat kockáztatni.

Meghalt Ernő bácsi. Akkoriban Zoliék albérletben laktak éppen, és arra gon­doltam, hogy nekem nincs szükségem erre a lakásra, de milyen jó lenne, ha ők megkaphatnák, mint induló család. Kértem Ernő bácsit, hogy segítsen „oda­átról”. Bementem a Polgármesteri Hi­vatalba, megyek a folyosón, és az egyik vevőm jön velem szembe, hozzám jár vá­sárolni. Őszintén elmondtam neki, hogy miről van szó. Kiderült, hogy hozzá tar­tozik az ügy, el is mondta, hogy mit kell tennem. Menjek el abba a házba, ahol Ernő bácsi lakott, hozzak egy nyilatkoza­tot az ottani lakóktól és a házfelügyelő­től, akik tanúsítják, hogy én segítettem rendszeresen Ernő bácsit.

Sikerrel jártam. Bár azt a lakást nem tudták kiutalni, helyette kaptak Zoliék egy másikat úgy, hogy ők vállalták Ernő bácsi temetését, meg az egyéb költ­ségeket, amik felmerültek. Ebben az önkormányzattól bérelt saját kis lakás­ban már elindulhatott a családi életük végre.

Nagy Pál – Budapest

AZ EUTANÁZIA 3000 HALOTTJA

Egy régebbi Új Városban olvastam Dr. Veres András püspök válaszait az eutanáziáról (2009. március). Ezzel egy időben akadt kezembe a következő adat.

Az Egyesült Királyságban rendszeresen végeznek vizsgálatot az elhunyt em­berek elhalálozási körülményeiről. A tavalyi vizsgálat során először gyűjtöt­tek hiteles adatokat az eutanáziáról. Eszerint közel 3000 végső stádiumban lévő beteg élete végződött „kegyes” ha­lállal. Míg ezt 936-an maguk kérték, 1930 beteg anélkül halt meg, hogy egyértelműen kérte volna az eljárást. A második esetben olyan emberek ha­lálát segítették elő, akik „csak néhány órával éltek volna tovább” – állítja a felmérést vezető egyetemi tanár.

A vizsgálat adatainak nyilvánosságra kerülésével egy időben néhány par­lamenti képviselő törvényjavaslatot terjesztett elő: legyen térítésmentesen elérhető a fájdalomcsillapítóval törté­nő kezelés a gyógyíthatatlan betegek esetében. Legalább ennyi erőfeszítésre futotta! Ki tudja, hova vezet egy ilyen társadalom jövője?!

S. D.

JÓ VISSZAEMLÉKEZNI RÁ

Édesanyám hat évig lakott nálunk. Egyik rosszulléte után, hosszabb kór­házi ápolást követően derült ki, hogy egyedül nem tudja ellátni magát. Ak­kor kezdtünk férjemmel egy családi vál­lalkozásba. Mivel bármikor hazame­hettem, megtehettük, hogy anyukám hozzánk költözzön. Ez újabb változást hozott az ő életében és a mi életünkben is. Nem vagyunk otthon ülő család, így meg kellett oldani, hogy csak rövid idő­re, illetve felváltva menjünk el itthonról. Azért, hogy férjemmel együtt tudjunk elmenni, gyermekeink segítettek, és felváltva vagy együtt is gondozták édes­anyámat. Jó volt látni, hogy ezt önként vállalták. Nagy előrelépés volt lelkileg mindannyiunk számára: figyelemre, fegyelemre, önzetlenségre nevelt. Per­sze nem tudtunk mindent tökéletesen megtenni, többet és jobban is lehetett volna, ám biztos, hogy nagy ajándékot kaptunk Istentől: megtanított az elha­gyott Jézus szeretetére, és együtt lenni a Feltámadottban, az imádságban. Ezek a pillanatok földi értelemben vis­sza nem térő pillanatok. Olyan, mint amikor látja a szülő, hogy először áll fel a gyermeke, vagy először mond ki egy szót. Közel éreztük magunkhoz Istent ezekben a pillanatokban, az imádság­ban, egy-egy ebéd alkalmával, fürde­téskor, a kapcsolatteremtés közben az első dédunokával… és ettől marad meg örökre mindez, amit együtt éltünk át, így ebben a szeretetben.

B. L.

Új Város – 2010 július-augusztus

párbeszéd az olvasóval