A vendégeket arra kérték, hogy hozzanak egy kis bort az esküvőre, amit aztán érkezéskor egy közös hordóba kellett önteni. Amikor a vacsoránál felszol­gálták a bort, mindenki óriási megrökönyödésére a poharakban víz volt. Talán sokan ismerik ezt a tanmesét és a folytatását is. Azért történhetett így, mert mindenkinek „egy srófra járt az agya”, vagyis azt gondolta, hogy ha ő bor helyett vizet visz, azt senki sem fogja észrevenni.

Vajon mi mit viszünk a „közös hordóba”? Vajon arra gondolunk, hogy mi már eleget „tettünk, hittünk, reméltünk”, és különben is, mit számíthat egyetlen em­ber! Ezt az országot úgyis „ott fönn” irányítják, mit tehetek én, na meg hát az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz… S amikor a bor helyett vizet szolgálnak fel, elsőként vagyunk felháborodva…

A kérdés, amit ezekben a hetekben fel kell tennünk magunknak, így hangzik: „Vajon kinek kell elkezdenie bort vinni a közös hordóba?”

Helytelen volna arra a következtetésre jutni, hogy mert a politikai színtér napja­inkban ennyire elsötétült, a keresztények jobb, ha tisztes távolból figyelik a dolgo­kat, és nem ártják bele magukat, hogy megőrizzék lelkük tisztaságát.

Ki fog új tartalmat adni a politikának, hogy az egyre növekvő társadalmi kihí­vásokkal legyen ereje megbirkózni? Ki fog tenni azért, hogy felnövekedjék egy új generáció, amely tudja, hogy építeni csak szilárd alapokra, értékekre lehet, hogy új társadalmat csakis új emberek építhetnek, akik a birtoklás kultúrája helyett az adás kultúráját részesítik előnyben, az erkölcstelenség helyett a tisztaságot, a hi­tetlenség helyett a hitet.

Akarjuk-e, hogy politikusok új nemzedéke új utakat keressen az egész társada­lom érdekében?

Ha a válaszunk igen, akkor a megoldás az egyes szám első személyben rejlik. Vagyis ÉN, ott, ahol vagyok, helyzetem, beosztásom, tehetségem, lehetőségem sze­rint tegyek, lépjek, szóljak, vállaljak felelősséget azért, hogy „vizünk” egyre inkább „borrá változzon”.

A XX. századi politikában mindenestül elkötelezett, a közösségi életre példát mutató olasz író és politikus, Igino Giordani – akinek a boldoggá avatása küszöbön áll – azt javasolja, hogy „ha lélektelen világban élünk, adjunk mi neki lelket.” Az evangé­liumról nekünk kell tanúságot tennünk, és össze kell fognunk minden jóakaratú emberrel egy igazságosabb társadalomért, a békéért és a szolidaritásért a különbö­ző társadalmi rétegek, etnikumok és népek között.

Nem utópia összeegyeztetni a politikát a kereszténységgel, mint ahogy so­kan gondolják. Igaz, nem is olyan egyszerű, mint ahogy azt sokan gondolják: mindannyiunktól komoly erőfeszítést igényel. Ha dolgozni szeretnénk az egységért, az egyetemes testvériségért, részt kell vennünk a közügyekben. Ehhez türelemre, idő­re, áldozatvállalásra van szükség. Csak így remélhetjük, hogy a valóság holnap más lesz! Pál apostol mondja, és a mi esetünkben is érvényes: „Újuljatok meg gondolko­dástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert” (vö. Ef 4,23).

Krisztus keresztáldozata egyszer s mindenkorra mindent megújított. Legyenek hozzá „húsvéti szemeink” és bátorságunk – ezt kívánjuk minden Olvasónknak.

A szerkesztők

Új Város – 2010 március-április

előszó

A megújulás titka