Interjú Dr. Kiss Imrével, a Szeged-Csanádi Egyházmegye helynökével, teológiai tanárral.

Tavaly júniusban nyitotta meg XVI. Benedek pápa a Papok évét azzal a céllal, hogy a papok „örömmel és hálatelt szívvel átgondolják létük és működésük jelentőségét az egyház, valamint a társadalom életében.”

Erre az alkalomra jelent meg az olasz Citta Nuova kiadványa: Gondolatok a papság évére. Kihez szól ez az interneten is elérhető összeállítás, amelynek magyar nyelvű megalkotásában közreműködött?

  Elsősorban a papokhoz, de mivel a II. Vatikáni Zsinat a papokat nem elszigetelten látja, hanem Isten népének közösségében, ezért Isten egész népéhez. Az egyházban a különböző hivatások mindig megvilágítják és erősítik egymást: a papság, a szerzetesek, a világi hívők.

Novemberben részt vett egy csíksomlyói találkozón, ahová előadónak hívták meg.

Egy országos papi találkozósorozat részeként mintegy százötvenen voltak együtt mind a tizenegy egyházmegyéből, román és magyar papok, római katolikusok és görög katolikusok. Tudvalevő és sajnálatos, hogy a magyar és a román emberek között vannak feszültségek, sérelmek, fájdalmak, és ez lecsapódik ugyanígy az egyházban is, vagy akár még a papság körében is. Most három napot nagyon testvéri légkörben töltöttünk együtt, ahol minden program két nyelven folyt nagy figyelmességgel, oda-vissza fordítottak és a liturgia is két nyelven zajlott. A közösségépítés folytatódott az asztalnál is, meg a szabadidőben.

„Isten az egyetlen gazdagságunk, és végső soron az emberek őt keresik a papban” – mondta XVI. Benedek, amikor meghirdette a papság évét. A pápa azt várja, hogy a papok minél tökéletesebb lelkiéletet éljenek. Hogyan érhető el ez? Egyénileg? Közösségileg?

A pap a szolgálat embere, a szolgálat pedig a szeretet kifejeződése. A pap Jézust képviseli a világban, aki megmosta tanítványai lábát, és a szolgálatot odáig vitte, hogy a kereszten az életét adta értük. „Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” – Jézus így fogalmazta meg a küldetését.

A pap ezt a mintát követve a szolgáló szeretetet gyakorolja Isten népén belül. Ám ez nem csak azt jelenti, hogy az egyes embereket szereti, hogy igyekszik gondoskodni a rászorulókról: ma a legnagyobb igény a közösségekre van, és a legnagyobb szolgálatot azzal teszi, ha elősegíti a közösségek születését. Ebben teljesedik ki a küldetése. Mert Jézus is közösséget, vagyis egyházat alapított.

A zsinat után látjuk teológiailag és a gyakorlatban is, hogy a lelkiéletet, a papi életet nem lehet magányosan élni. Feltételezi a közösséget. A papi presbitériumban a papok baráti kapcsolatban vannak egymással – erről így ír a zsinat. Testvéri szeretettel segítik egymást a közös szolgálatban. Az egyház legmagasabb tanítói megnyilvánulása, a zsinat ajánlja a papi közösségek különböző formáit: ha lehet, az együttlakást, ha erre nincs mód, az asztalközösséget, vagy legalább gyakori, rendszeres találkozást.

Meg kell becsülni a papi közösségek különböző formáit, mert azok egyúttal a papok megszentelődését segítik, és az egész papi testületnek a javára válnak.

A nagyvárosok, és egyre inkább a kisebb települések problémája is az emberek közti kommunikáció hiánya. A papoktól azt várják ma, hogy a kapcsolatteremtés szakértői legyenek.

  Jézus a kommunikáció, a kapcsolatteremtés nagy mestere volt. Tőle kell vennünk a mintát. Ő szegénnyel és gazdaggal, bűnössel és írástudóval, férfival, nővel, gyermekkel, mindenkivel tudott kapcsolatot teremteni. Pál apostol példáját említeném még, aki tudott azonosulni a környezetében lévők gondjával és örömével, kultúrájával. A zsidók között zsidó, a görögök között göröggé lett, a gyöngék közt gyöngévé, mindenkinek mindenévé lett. Ez az eggyé váló magatartás segít a dialógusban, a kapcsolatteremtésben. Ezen kívül, azt hiszem, a pap akkor tud kapcsolatot teremteni, ha őszinte, ha meg tudja osztani a saját személyes életét is az igehirdetésben vagy a másokkal való kapcsolatában. Ha mer beszélni a lelkiéletéről, a küzdelmeiről, az eredményeiről és a kudarcairól is. Az őszinteség az embereket is megnyitja, és elérkezhetnek arra a mély vagy valódi párbeszédre, amelyre mindenki vágyik. Ugyanis legtöbbször attól szenvedünk, hogy hiába vannak különféle kommunikációs eszközeink, lélekben mégis távol állunk egymástól, mert a mély, igazán személyes lelki dolgokról nem merünk beszélni. A papnak példát kell adnia, erre is bátorítania. Nyilván a kapcsolatteremtő párbeszédet nem lehet erőltetni, csak a megelőlegező bizalommal lehet előmozdítani.

A kereszt titka minden keresztényt foglalkoztat, nyilván nem hiányzik a papok életéből sem. Mit tesz a pap akkor, amikor kudarcokat él át: nem növekszik a hittanosok száma, a templomba járók száma, vagy nem mindenki fogadja örömmel a személyét, küldetését?

A pap nem egy kedves közösséget választott, amikor igent mondott a hivatásra, hanem Jézus Krisztust. Jézus pedig a kereszten tárta fel teljesen a küldetését, személyét. Ott „mutatkozott be”. Csak akkor nem jut zsákutcába a pap élete, és nem hagyja el a hivatását a nehézségek láttán, ha teljesen a keresztre feszített és elhagyott Jézushoz kapcsolja az életét, ha Ővele azonosul. Épp ezért tud a remény és az öröm forrása lenni. Nem azért, mert emberileg sikereket ér el. Mert lehet éppen az is, Jézus ígért ilyen gyümölcsöket is, de az üldözést is ígérte, meg azt mondta, hogy boldogok a lélekben szegények, hogy boldogok a szelídek, meg akik sírnak.

Hogyan éli meg személyesen a Papság évét?

Nagyon nagy ajándék. Magam is rácsodálkozom arra a kincsre, amit kaptam a hivatásban és a papszentelésben. És rácsodálkoztam az egyháznak a szépségére, hiszen az egész egyháznak szóló kegyelmi év a Papság éve, nem csak a papi hivatásé. Jó együtt beszélgetni, elmélkedni más hivatású testvéreimmel is ennek az évnek az üzenetéről, illetve a papi hivatásról.

Bartus Sándor

Fotó: id. Erhardt Gyula, Szecsődi Péter

Új Város – 2010. január-február

papok éve

KÖZÖSSÉGÉPÍTŐ EMBER