Az egész emberben való gondolkodást várom, erről álmodom. Egy nagy ébredést várok, hogy tényleg az egész ember jelenjen meg. Azt remélem, hogy a hit és a spiritualitás jobban vissza fog térni a kultúránkba és az emberek hétköznapjaiba.

Bíró László tábori püspök

Szekszárdon születtem, és a paraszti hagyományokban élő vallásosságban nőttem fel. A környezetemben tekintélytiszteletet és egyházszeretetet láttam. Olyan lelkipásztoraim voltak, akik hitelesen közvetítették Jézust. Ők egyengették az utamat, hogy pap legyek. Külön hálás vagyok annak a káplánnak, aki hetedikes koromban megszólított és megkérdezte: „Mi akarsz lenni?” Nélküle ma bizonyára nem lennék pap. Fontosak az ilyen megnyilatkozások egymás felé, melyek közvetítik az Úr szavát, nemcsak a papság vonatkozásában, hanem az evangélium továbbadásában is a többi embernek.

A hívek szeretete, bizalma és „elvárása” növelt engem. Ha nekik nem lett volta felém támasztott igényük, akkor valószínűleg nehezebben tudtam volna a papság teljességét megélni.

Nagy ajándékot jelentenek azok a paptestvérek is, akik nem engedték, hogy elmagányosodjam, hogy egyedül éljem meg cölibátusomat. Velük elmentem kirándulni, vagy újra meg újra közösen beszélgettünk lelki dolgainkról. Ez ma hozzátartozik a papi életemhez, örömmel és erővel tölt el.

Ki is valójában az ember? Az álom számomra itt kezdődik: rádöbbenni arra, mi az, hogy „egész ember”? Benedek pápa VI. Pált idézve mondja, hogy csak ott beszélhetünk fejlődésről, ahol az egész ember és minden ember fejlődik. A gondom a mostani társadalmunkkal kapcsolatban az, hogy nem az egész ember fejlődik. Tehát csak a test a maga biológiai szintjén. Beszélünk az egészségről. Bosszant a reggeli rádióadásban az a többször lejátszott hír, hogy „Fő az egészség!”. Ezt lehetne jól is érteni, de nem azt értik rajta. Egy redukált emberképpel dolgozik a jelen társadalma. Egyszerűen az ember rádöbben arra, hogy becsapják…

Egy vatikáni megnyilatkozásban hallottam, hogy sivataggá vált a család, mert elfelejtjük Istent, és amiket tudunk adni a gyerekeknek, azok legfeljebb a fogyasztáshoz szükségesek, de nem iránymutatóak, ezért lett sivárrá az élet.

Az egész emberben való gondolkodást várom, erről álmodom. Egy nagy ébredést várok, hogy tényleg az egész ember jelenjen meg. Azt remélem, hogy a hit és a spiritualitás jobban vissza fog térni a kultúránkba és az emberek hétköznapjaiba. A szellemi, a lelki, a transzcendens, az isteni dimenziója a létnek. A spirituális dimenziója, a vallási dimenziója, az etikai dimenziója, ezek újra hozzáadódnak a léthez. Erről álmodom.

Nekünk nagyon szép kép az, hogy Jézus tanít. Szól a szellemhez, szól a lélekhez, hogy kenyeret szaporít, hogy gyógyít, hogy bűnöket bocsát meg. A lélek, a szellem és a test. Jézusnál mindig az egész ember jelenik meg. Az egyházat idealistának nézik, pedig nagyon realista. Az a gondolkodás, ami nem az egész emberről beszél, az az idealista.

 A mai ember például nem tud mit kezdeni a szenvedéssel. A kereszténységnek egy óriási ereje, hogy helyén van benne a szenvedés, helyén van benne a test. Tehát az egészben gondolkodik és beszél. Erről álmodom. Ma tömegek ítéltettek arra, hogy becsapottak legyenek, mert nem az egész ember jelenik meg.

Ebben a teljességre törekvő emberképben sok hagyományos keresztény érték is jobban helyére kerül. Vegyük például a szegénységet, amit gyakran félreértenek. Az ember nem szeret vákuumba lépni, hanem inkább valaki felé fordul. A keresztény szegénység Isten végtelen gazdagságának felfedezésén, az abban való részesedésen alapul… Vagy amit a pápa mond a tisztaságról. A tisztaság az nem kapcsolat-nélküliség, hanem a kapcsolat gazdagsága. A szegénység esetében is ugyanerről van szó.

Én azt szeretném mondani – és a szegénységre is gondolok ilyenkor –, hogy amikor a perui Andok hegységben egy kecsua indiánnal beszélgettem, hogy boldog-e, azt mondja, hogy igen, nagyon boldog vagyok, különösen, amikor a családommal együtt vagyok. Ezzel mit fogalmaz meg? Azt, hogy ő az életnek örül! A családban való együttlétnek, a kapcsolatnak örül. Az európai embernél az életmód fontosabbá vált, mint maga az élet. A kecsua indiánnál még az élet fontosabb, mint az életmód.

Az izgalmas számomra ezekben a kapcsolatokban, amikről most beszélünk, hogy azt mondják a hozzáértők, egy respiritualizálódó folyamatban vagyunk benne, újra kell kezdeni a szeretetet… Ebben a respiritualizálódó folyamatban mi az egyház? Mi az egyház helye? Tudunk-e elegendő segítséget adni az embereknek? Nem fogunk-e elkószálni? Olyan egyházról álmodom, amelyben otthon érezheti magát az egésznek a lelki dimenzióját kereső ember, ahol otthon érezheti magát, aki a szeretetre vágyik, aki az igaz kapcsolatokra vágyik. Menedékhely, oltalomhely legyen az egyház. Nyilván a pápa nagyon sokat beszél erről, hogy az aratnivaló sok. Mi az üresedő templomokat látjuk és nem azokat a vágyakat, melyek ott élnek az emberek szívében… s valóban, az aratnivaló sok. Ez lelkendező szónak tűnik ma, a kispapokat ilyenekkel lelkesítem, hogy az aratnivaló sok. Ott van-e valójában a lét mélyén a vágy? Tudunk-e hinni ebben? Egyre fontosabbak számomra Jézusnak ezek a szavai: az aratnivaló sok. Csak vegyük észre.

Lejegyezte: Tóth Pál

Fotók: Tóth Pál

Új Város – 2012 január

vallomás

társadalom

a holnap egyháza

VALÓSÁGOS ÁLMAINK – BÍRÓ LÁSZLÓ TÁBORI PÜSPÖK