Lapunk 2011. július-augusztusi számában a Maria Vocéval készült interjúban olvashatjuk: „Ameddig egy nép nem kezdi el ajándékozni saját nemzeti identitásának gyümölcseit, addig nem rajzolódik ki igazi arculata, addig csak a hiányosságok látszanak, az, ami még nem teljes, az, amit a többiektől vár. Amikor egy nép elkezdi ajándékozni magát, akkor alakul ki az igazi identitása, amely képes a testvériséget is építeni.” Néhányan tovább gondolkodtak erről.

A szülői házban hazaszeretetről nem esett szó, valóság volt. Amikor hitükért anyagi hátrány, munkahely elvesztés járt, a disszidálás kísértésére édesapám válasza a költő szava volt: „itt élned, halnod kell”.

A történelem folyamán a nagyobb közösség, a haza szeretete mást és mást kívánt. Az igazi hazaszeretet – aminek nemzeti létünket köszönhetjük – azonban sosem irányult más nemzet, más népcsoport vagy azok értékei ellen. Ezt mutatják a nagyjaink – az Árpád-házi királyok és királylányok, a szigetvári hős Zrínyi Miklós, Széchenyi István, Batthyány Lajos, Teleki Pál, Mikes Kelemen, Radnóti Miklós – és minden kor névtelen hősei a végvári vitézektől napjainkig.

És mi most a magyar virtus? Hogyan lehetünk méltó utódai őseinknek? Hazánkban a fejlődést megkérdőjelezi az erkölcsi, gazdasági és kulturális válság. Sokak számára a haza sem érték, így áldozatot sem hoznak érte. A hazaszeretet most is helytállást, áldozatot kér. A becsületes munka, a család és a kisebb közösségek tudatos építésén, értékeink megbecsülésén túl az a tény, hogy a világ “egy falu” lett új feladatot is ad. A szeretet logikáját megélve értékeinket ne csak megbecsüljük és őrizzük, hanem tudatosan ajándékozzuk. Elsősorban közvetlen környezetünkben, a Kárpát-medencében. Így, és csak így, befogadva más kultúrákat és bátran ajándékozva értékeinket, érhetjük csak el, hogy a nemzeti identitás mindnyájunkban erősödjön és a magyarság elfoglalja méltó helyét a nemzetek nagy családjában.

Erdélyben születtem, ott éltem 19 éves koromig. Számomra húsbavágó élmény volt, amikor elhagytam otthonomat. Ma már azt mondanám otthonról haza költöztem, de ez akkor nem volt még ennyire egyértelmű. Soha nem akartam otthagyni az országot, ahol születtem, pusztán családunk anyagi megélhetése és továbbtanulásom esélye késztetett erre a lépésre. Anyaországi magyarokkal 1990 után találkoztam először iskolai kapcsolatok révén. Érzékeltem a különbözőségeinket, de ugyanakkor hasonlóságunkat is.

Amikor elhagytam szülővárosom, szégyent éreztem az otthon maradottak előtt, mintha csak elárultam volna őket. Kulturális sokknak éltem meg minden pillanatot, amit „idegenben” töltöttem. Minden anyaországi csodálkozó megjegyzését támadásnak vettem, anélkül, hogy a kérdések mögötti miértet kerestem volna. Kijavítgattak beszédemben, kinevettek kifejezésekért, a humoros megnyilvánulásaimra csenddel reagáltak.

A hittudományi karon eltelt évek szinte teljesen elfeledtették velem, hogy különbségek lennének közöttünk. Csak akkor jelentett problémát, amikor minden évben más nemzetiségűekkel együtt be kellett állnom a vízumot kérelmezők hosszan kígyózó sorába, vagy amikor egy professzorom által felajánlott támogatást magyar állampolgárságom hiányában nem fogadhattam el.

Az egyetem utolsó évében ismertem meg Balázst, a férjemet, aki magyar állampolgár. Kapcsolatunkban különbözőségünk és egységünk ajándékként jelentkezik. A köztünk levő szeretetben szépen lassan feloldódtak az előítéletek, a fájdalmak. A magyarságunkról folytatott beszélgetéseink újabb értelmet adtak az én magyarságomnak is. Már nem kevesebbnek, már nemcsak székelynek, hanem magyarnak is érzem magam. Megtanultam objektívebben és pozitív érzelmekkel tekinteni erre a kérdésre, és már nem vagyok elfogult az otthoniakkal szemben. Rájöttem, csak akkor juthatunk előre a szeretetben, ha egymásra Isten szemével próbálunk tekinteni.

Amikor románok között voltam, mindig ügyeltem arra, hogy nehogy engem is annak tekintsenek. Ma már hálát adok értük, mert általuk megtanulhattam egy nyelvet, amivel gazdagabb lettem és hozzásegített más nyelvek megtanulásához is.

Jelenlegi munkahelyem egy multinacionális cég, irodákkal a világ több pontján, leginkább Észak-Amerikában és Nyugat-Európában. Az USA-beli vagy a kanadai kollégák számára a munkavégzés természetes velejárója a külföldi utazás. Ha valahova megérkeznek, nem elvárás az, hogy bárki is várja őket a reptéren, vagy megszervezze a szállásukat, elvigye őket vacsorázni, hanem ők maguk intézik ezeket a dolgokat.

Amikor először kerültem olyan helyzetbe, hogy egy kezdődő projekt kapcsán idelátogatott egy kolléga az USA-ból, akivel utána három és fél évig dolgoztunk együtt, még nem igazán ismertem ezeket a céges sztenderdeket. Ezért nekem többé-kevésbé természetes volt, hogy kimenjek elé a reptérre, elvigyem a szállodába, elkísérjem várost nézni a munkaidőn kívül, vagy együtt vacsorázzak vele.

Ezek a közösen megélt pillanatok egy olyan kapcsolatot építettek közöttünk, amely kiállta az idő és a feszített projektmunka próbáját, és azóta is tart, bár már nem dolgozunk együtt. Amikor mi jártunk kint az USA-ban, ez a kollégám ugyanebben a vendégszeretetben részesített engem és egy ukrán meg egy indiai kollégát is: egy szombati napon megmutatta nekünk Chicagót, engem az otthonába is meghívott és a kertjében grilleztünk.

Az első ilyen alkalom után az itthoni főnököm elmondta, hogy ez a fajta "vendéglátó" magatartás nem elvárás a cég részéről, de ő nagyra becsüli. Azóta ez a ”magyaros vendégszeretet” eléggé általánossá lett a budapesti irodán belül, és azt tapasztaljuk, hogy azok a kinti kollégák, akik jártak itt, valóban nagyon pozitívan emlékeznek ezekre a látogatásokra.

Ezek a látogatók általában nem sokat tudnak Magyarországról. Bennem persze ösztönösen megvan az a vágy, hogy megismertessem őket mindazzal a gazdagsággal, amelynek mi a birtokában vagyunk, tudományos, kulturális, történelmi vagy egyéb téren: Nobel-díjas magyar származású tudósok, helyünk és szerepünk Európában, a történelmi viszontagságok, háborúk, forradalmak… Azt tapasztaltam, hogy bár udvariasan meghallgatják, nem reagálnak azzal az elismeréssel, ahogy én várnám. A tanulság számomra mindenképpen az, hogy a szeretet, a vendéglátás, a befogadás az a nyelv, amit mindenféle kulturális különbség ellenére mindenki megért.

Szerkesztette: Tóth Pál

Kép: Wágner Sándor : Dugovics Titusz önfeláldozása (1853, olaj, vászon)

Új Város – 2011. november-december

társadalom – kultúra

Kik vagyunk

Igazi nemzeti identitás