Sorozatunkban másodikként egy német házaspárt ismerhetünk meg.

Detlev és Anja az egykori Hansa-városban, Hamburgban élnek, már kiegyensúlyozottan. Hosszú és kanyargós úton jutottak el jelenük nyugvópontjáig.

Detlev: Ha visszatekintek gyermekkoromra, úgy látom, mint egy folyamatos költözködést, talán nyolc különböző városban éltünk Németország nyugati részében. Közben szüleim elváltak, én pedig elvesztettem azt a kevés hitet is, ami pislákolt még bennem. A katonaság helyett civil szolgálatot teljesítettem idősek otthonában, ahol egy ellenszenves lánnyal ismerkedtem meg, akit Anjának hívtak. Már az sem tetszett benne, hogy hívő katolikus, hamarosan mégis megváltozott bennem valami, amikor egy idős asszony a karjaimban halt meg.

Anja: Az ellenszenves lány én voltam. Szüleim úgy neveltek, hogy Istennek engedelmeskedni kell, de mintha itt befejeződött volna minden. Többször úgy tapasztaltam, hogy valamiért terhére vagyok a szüleimnek, és ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy igazából nem vágyom se a házasságra, se gyerekekre.

Detlev egyáltalán nem tűnt vonzónak, aztán mégis beszélgetni kezdtünk, és akkor valami változás következett be… Annyira, hogy elmentünk egy fiataloknak rendezett zarándoklatra Spanyolországba, és ott jobban megismertük Avilai Teréz életútját. Nagy hatást tett rám ez a mondata, hogy „Isten egyedül elég.” Azt gondoltam, szerzetesrendbe lépek, de közben eszembe jutott az is, hogy Detlevvel valami elindult közöttünk…

Detlev: Minél jobban megismertem Anját, annál szebbnek és vonzóbbnak találtam, de azt is megtapasztaltuk, hogy nagyon különbözőek vagyunk: például én ateista voltam, Anja keresztény. Gondoltuk, mégis kipróbáljuk, mi lesz egy ilyen kapcsolatból. Közben találkoztunk egy idős pappal, és azt éreztem, hogy Isten újra kopogtat az ajtómon. Most beengedtem Őt, és többé le se tértem a hit útjáról.

Részt vettünk a 90-es évek elején egy máriapolin, ahol rátaláltam arra, amit kerestem, és elköteleztem magam a fiatalok között.

Anja: Én már ezt korábban megtettem, és a fokolárral kapcsolatban állva valahogy azt éreztem, abba kell hagynom a kapcsolatot Detlevvel, mert szabad akartam lenni Isten számára, akkor is, ha szerettem őt. És feltettem a kérdést Jézusnak: „Mondd, mit kell tennem?” Ekkor Detlev olyan szerelmesen nézett rám, hogy ez a pillanat olyan volt, mintha eljegyeztük volna egymást.

Detlev: Biztos voltam abban, hogy Isten rám bízta Anját, én pedig igent mondtam. Tudtuk már mindketten, hogy utunk a házasság. Nemsokára egy közös mise után felhúztuk egymás ujjára a gyűrűket. Mikor bejelentettük Anja szüleinek, hogy eljegyeztük egymást, örültek, de az én szüleimet sokként érte, és anyukám a mai napig úgy gondolja, hogy hibás lépést tettünk.

Anja: Néhány érdekes kanyar után Detlev feltette a kérdést, hogy valóban a felesége akarok-e lenni. Én igennel feleltem, és boldog voltam. Első dolgunk az volt, hogy megírtuk Chiarának, hamarosan összeházasodunk. Válaszában többek között egy szentírási mondattal ajándékozott meg: “Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak.”(Jn 6,68) 1994-ben megházasodtunk, és szinte rögtön jelentkeztek a problémák.

Detlev: Bennem ott volt a vágy, hogy gyerekünk legyen, de Anja ezt határozottan elutasította, sőt hirtelen az is felmerült benne, hogy egyáltalán van-e értelme a házasságunknak. Úgy tűnt, mindent elhibáztunk, sőt többször azt is emlegette, hogy válnunk kellene. Ez igen fájdalmas volt, és nem értettem, mit akar Isten mindezzel mondani. Problémáinkról beszélgettünk Mária Művének tagjaival is, és megértettük, hogy szakemberhez, orvoshoz kell fordulnunk.

Anja: Detlev befejezte egyetemi tanulmányait, de hosszabb munkanélkülisége miatt egyre inkább magába zárkózott, nem beszélt, depresszióba esett. Ebben az időszakban én egy tanfolyamon vettem részt, ahol sok érdekes dolgot tanultam. Eközben beleszerettem az egyik résztvevőbe. Ezt elmondtam Detlevnek, aki nagy türelemmel volt irántam, és kitartott mellettem ebben a sötét időszakban. Viselkedése nagy hatással volt rám.

Detlev: Végre találtam egy jó állást, de munkahelyem idővel szinte börtönné vált: megfigyeltek, ellenőriztek, kicsinyeskedtek. Így nem is gondolhattunk gyerekre. Lassan értettem csak meg: talán azt kéri tőlem Isten, hogy hagyjam ott ezt a munkát, legyek kész a teljesen újra, az ismeretlenre.

Anja: Ebben az időszakban sokszor mentem a fokolárba, foglalkoztam a kisebb-nagyobb gyerekekkel, meglátogattam őket. Velük törődve még inkább felfedeztem, mekkora ajándék a gyermek.

Detlev: Közben egy nagy hamburgi cégnél találtam munkát. Ebben az új helyzetben súgta meg Anja, hogy babát várunk! Pedig az orvosok véleménye alapján biztos volt szinte, hogy nekünk saját gyermekünk sose lesz.

Eva nem könnyen született, Anja hosszasan vajúdott, de az örömünk óriási volt, egy ideig! Anja hamarosan nagyon megváltozott: gyenge lett, ideges és gyakran volt szomorú. Teltek a hetek, és semmi nem változott, annak ellenére, hogy sokat segítettem, és körbevettem őt szeretetemmel. Úgy tűnt, semmi nem elég. Lassan értettem meg, hogy ez a szülés utáni depresszió, és ismét orvoshoz kell fordulnunk.

Anja: Tény, hogy a szülés után nem voltam jól. Abszurdnak tűnt számomra, hogy az annyira vágyott gyermek után nem tudtam mit kezdeni vele, szinte féltem tőle. Megváltoztam. Csak kérdéseim voltak: Miért nem tudok Evának örülni? Miért nem vagyok képes rendesen törődni vele? Miért vagyok majdnem mindig undok Detlevhez, amikor szinte kivétel nélkül ő kel fel a gyerekhez? Engem pedig elvisel, sőt teljes mértékben elfogad? Miért leszek még idegesebb, ha ezt a szót hallom, hogy depresszió? Nem volt senki, aki választ tudott volna adni. A szívem mélyéből éreztem, hogy tényleg beteg vagyok.

Detlev: Elég hosszú utat jártunk be, amikor is hét év elteltével, valami kisebb csoda folytán megszületett második gyermekünk, Simon. Mindaz, ami velünk történt, közös életünk több mint tíz éve talán arra jó, hogy megértsük és megéljük: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak.”

Tóth Judit

fotók:családi fotóalbum (2)

Új Város 2011. március-április