Nemrégiben egy nagy áruházban voltam ajándékot vásárolni, amit bevásárlókocsin vittem le a parkolóba, mert kézben nem bírtam. Egyszercsak megláttam egy fiatal anyukát, amint az autójának nyitott csomagtartójába próbál beemelni egy tetemes méretű dobozt, és a bevásárlókocsija is tele volt mindenfélével. Első pillanatban átszaladt a fejemben: segítsek… ne segítsek? Aztán odaléptem és felajánlottam a segítségemet. Azt az örömet és mosolyt!

Olyan nagy és hosszú volt néhány csomag, hogy még ketten is nehezen tettük be a csomagtartón keresztül a lehajtott hátsó ülésre. Aztán még gyerekülés és gyerekbicajok is voltak a csomagtartóban, igen jól kellett szervezni mindent, hogy beférjen. A kisfia (5 év körüli) ott volt, vele is összebarátkoztam, és a kisebb polcokat egyesével tettük be.

Amikor elbúcsúztam, az anyuka nem győzött hálálkodni. Kérdeztem, hogyan vállalkozott egyedül ilyen nagy feladatra, de csak annyit válaszolt: valahogy biztos meg fog oldódni a dolog. Mutattam a kisfiának az autómat, hogy ha akarja, megnézheti és beülhet a terepjáróba, mert még ilyenben talán nem ült. Elindult velem, de hirtelen eszébe jutott, hogy anyukájától engedélyt kell kérnie. Így együtt jöttek oda az autómhoz. Az anyuka az én csomagtartómba is segítette betenni a dobozomat, és amikor a bevásárlókocsit akartam visszatolni, azonnal mondta, hogy ő majd visszaviszi. Nagy-nagy integetéssel köszöntünk el egymástól.

Valami történt ott a parkolóban!

Dohány László – Budapest