Rózsa Attila és Mariann nem mindennapos története annak az illusztrációja, hogy a kudarcok sorozata hogyan érlelnek egy kapcsolatot.

Mariann: Évekig voltunk élettársak, éltünk polgári házasságban, elváltan, és hét éve szentségi házasságban. Három gyermekünk van, és folyamatban van egy kislány örökbefogadása.

Attila: Kettőnk kapcsolata 1991-ben kezdődött egy viharos találkozással. Ebben az időszakban nem voltam Isten-hívő, csak Isten-kereső. Hittem a házastársi hűségben és kész voltam vállalni a születendő gyermekeket. Teltek az évek, szépen haladtunk előre és két fiúnk született.

Amikor elértük azt, amire vágytunk, vágytam, végtelen elégedettség töltött el, és ezt el is mondtam Mariannak, aki meglepően reagálta le lelkesedésemet. Könnyek között közölte, hogy ezt az életet nem tudja tovább folytatni velem. A „miért” kérdésemre, hogy mit tettem, vagy nem tettem meg, nem tudott választ adni. Ekkor úgy éreztem, hogy kihúzták a lábam alól a talajt.

Mariann: Szerelem volt ez első látásra. Megismerkedésünket követő napon mindketten felbontottuk korábbi eljegyzésünket, és még aznap összeköltöztünk. Itt követtük el az első hibát. Csodálatos hónapok, évek következtek. Semmi nem volt számunkra lehetetlen, a világot kiforgattuk volna a sarkából. Mindketten Isten felé fordultunk, de a legrosszabb utat választva, csak úgy a magunk módján hittünk benne…

Ahogy elmaradtak az esti imák, mi úgy távolodtunk egymástól. Amikor pedig éreztem, hogy baj van, akkor már túl voltam azon a ponton, hogy megoldásokat keressek, csak azt éreztem, egy kiút van: a válás.

Hogy mi volt a baj? Azt vártam, hogy Attila körülrajongjon, hogy vegye észre, ha rossz a kedvem, jöjjön el velem sétálni, néha lepjen meg egy szál virággal, érezhessem mellette, hogy nő vagyok.

Teltek az évek, hat év alatt háromszor cseréltünk lakást, és végül egy olyan házba költöztünk be, ami Attila álma volt, én pedig belebetegedtem az álmába. Kismama depresszió is beleszólt ebbe a lelkiállapotba, ami egyre csak romlott.

Attila: Napokon belül elköltöztem édesanyámhoz, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni és dönteni. Hónapokig küzdöttem azért, hogy meggyőzzem Mariannt, érdemes továbbfolytatnunk, és kértem, oldjuk meg közösen a problémákat, amelyek szerintem nem voltak annyira megoldhatatlanok. Ekkor megjelent Isten az életemben. Hihetetlen módon, de kialakult egyfajta párbeszéd közöttünk. Megkaptam a választ tőle az addig érthetetlen dolgokra. Tükröt állított elém, hogy mit rontottam, mit mulasztottam el.

Mariann: Miután Attila elköltözött, azt hittem, megoldódott az életem, a fiúknak is jobb, én is nyugodtabb voltam. Bár az apjuk nem alszik itthon, minden nap vitte és hozta őket az óvodából, a hétvégéket meg beosztottuk. Fellélegeztem, azt gondoltam egyedül is menni fog.

Attila: A válást kimondták, engem meg gyötört a bűntudat, láttam a fiaimat szenvedni, és én magam is szenvedtem, mert már tudtam, mit kellett volna tennem, hogy ne veszítsem el őket. Kerestem a megoldásokat arra, hogy kapcsolatunkat újrakezdhessük más alapokra helyezve. Így telt el közel négy év.

Mariann: Múltak a hónapok és az évek… Jól éreztem magam Attilával, de nem hittem a változásban, nem hittem a kapcsolatunkban, hogy újból van értelme elkezdeni. Közben szenvedtem a magánytól és csodáltam őt…

Attila: A sok sikertelen próbálkozásban és küzdelemben elfáradtam. Fizikailag, lelkileg is. Döntöttem a mellett, hogy elengedem Mariannt. Ennek a tudatos kimondása csodát eredményezett. Mariann keresett meg azzal, hogy töltsük együtt a szentestét, és egy szimbolikus gyűrűt adott át nekem.

Mariann: Kimozdított a bizonytalanságból az, ahogy Attila érezhetően, fokozatosan elengedett. Egyre jobban közeledtem felé lelkileg és egyúttal Istenhez is. Többet jártam közösségébe, és igen nehéz volt arra rádöbbenni, hogy kit és mit veszítettem el az elmúlt években. Nem láttam továbbra sem, hogyan lehetne újra kezdeni, de nem tudtam szabadulni egy percre sem attól a gondolattól, hogy nélküle éljek. Ezek a kettős érzések aztán szépen letisztultak, és rájöttem, hogy szeretem, most rajtam a sor…

A gyűrű átadásakor örültem is, féltem is, hogy mi lesz a reakciója. Nem volt egymásra borulás, könnyek közötti megbocsátás, de szép este volt.

Attila: Itt kezdődött el egy nagyon tiszta együtt járás, udvarlás, ami egyben fájdalmas is volt. Elhalmoztam őt mindennel, amivel egy kapcsolat kezdetén el lehet halmozni azt a valakit, akivel újra el akarom kezdeni az életem. Később szentségi házasságot kötöttünk.

Mariann: Nagyon szép időszak következett az életünkben. A fiaink odáig voltak, mindenki örült a környezetünkben és mi is lassan lenyugodtunk. Egy érett és csodálatos férfit, apát kaptam vissza. Újból elkezdtem hinni mindenben: Istenben, a házasságunkban, a szerelmünkben.

Ebben óriási szerepet játszottak a bennünket körülvevő, értünk aggódó és imádkozó szüleink, barátaink, plébániai közösségünk. Megtapasztaltuk, hogy milyen fontos a közösség megtartó ereje.

Szerkesztette: Tóth Judit

Új Város – 2011 szeptember-október