A közösségi gazdaság hallatán hajlamosak vagyunk a felnőttekre gondolni, pedig nem érdemes figyelmen kívül hagyni a gyermekek szegények iránti gondoskodását.

Chiara Lubich szegények iránti szeretete a gyerekeket is megérintette, ezt fejezi ki egyik daluk is: „Jézus, aki itt vagy a szegényeinkben, nem kell többé szenvedned, amíg mi itt vagyunk.”

Ezért Rómában, majd nemzetközi szinten sorra alakultak a „Szeretetszikrája” elnevezésű kis cégek, ahol nyakláncok, karkötők és egyéb általuk készített termékek kerülnek eladásra. Ennek bevételét a felnőttekhez hasonlóan, ők is három részre osztják: egyik részt közvetlenül a szegényeknek adják, a második részt a cég fejlesztésére és a harmadikat az új emberek képzésére. Magyarországon is csatlakoztak a gyerekek ehhez a projekthez, és időről-időre tesznek is ezért a célért.

Legutóbb Szegeden állítottak fel egy hosszú asztalt, ahová kitették a gyöngyöket, fonalakat. Mindenki nagy örömmel, lelkesedéssel látott munkához, hogy a legszebbet fűzze. A lelkesedés és a zsibongás ellenére sikerült egymásra figyelni, kicsit megtervezni a munkát, beosztani a gyöngyöket, esetleg lemondani egy színről, egy elképzelésről, türelmesen várni az ollóra, a megfelelő tűre, sőt még arra is készek voltak, hogy a másik javaslatára lebontsák az addig elkészített nyakláncot, és a közös új ötlet szerint lássanak megint hozzá egy még szebb termékhez.

Soha ennyi szép nyaklánc és karkötő nem készült. A sok örömtől sugárzó arc arról beszélt, hogy mindenki úgy érezte, az övé a legszebb, és ami még ennél is fontosabb, a többieknek is tetszett.

A kitartóbbak még késő délután is folytatták a munkát, gyakran játék helyett inkább beszaladtak dolgozni. Fűzés közben beszélgettek arról, milyen jó lenne mindig ilyen szeretetben élni.

A vasárnapi mise után a templom előtti téren árulták az elkészült termékeket, öröm volt nézni, ahogy türelmetlenül várták az első vevő érkezését. Volt olyan kislány, aki elárulta a felnőtteknek, szeretné megvenni az elkészített karkötőt az anyukájának. Mikor azonban látta, hogy egy néni több pénzt tudna felajánlani érte, inkább lemondott róla. Szemben egy koldus kéregetett. Íme, egy lehetőség, hogy teljesen közvetlenül segíthessenek. Páran a reggeliből kimaradt péksüteményeket a bácsinak ajándékozták. Az árusítás közben úgy látszott, az embereknek is tetszik a lányok lelkesedése, kis idő múltán már alig volt árulnivalójuk, mégis sokáig maradtak, hogy válaszolhassanak a felnőttek kérdéseire.

A gyűjtés végén izgatottan számoltak, örömmel látták munkájuk kézzel fogható eredményét, amelyet azóta Pakisztánba küldtek a rászorulóknak.

Az öröm pedig elsősorban nem a befolyt összegnek szólt, hanem annak, ami ékszerré tette a műveiket, a legértékesebb, amire megtaníthatjuk a gyerekeket, és egyben a legfontosabb, amire emlékeztetnek bennünket: a másokért való élet, a munka gyümölcsének a megosztása, a közösségben való lét öröme.

Szeles Márti