Szégyen és istenkép: ez volt a szakdolgo­zatom témája. Nem azért választottam ezt, mintha a szégyen fogalma annyira vonzott volna, de az már annál inkább, hogy a hívő ember életében hogyan kapcsolódik össze ez a két, elsőre távolinak tűnő fogalom. Az amerikai írónő és kutató, Brené Brown Bátraké a boldogság című könyvében úgy fogalmaz, hogy a szégyen egy olyan állapot, amelyben nem érezzük magunkat méltónak a szeretetre és a kapcsolódásra. De mi van azokkal, akik hisznek Istenben és az ő végtelen szeretetében? Vajon tudatában vagyunk-e, hogy nincs olyan pillanat az életünkben, amikor ne lenne Valaki, aki feltétel nélkül elfogad min­ket? És mégis hányszor előfordul velünk, hívőkkel is, hogy szégyent érzünk. Néha legszívesebben eltűnnénk a többiek elől, rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, mert megszégyenítettek, de olykor mi ítélkezünk mások felett, mással éreztetjük, hogy nem méltó a szeretetünkre. Pedig, ha tudatosítanánk, hogy nincs miért szégyen­keznünk, hiszen a Jóisten számára mindig is szeretetre méltóak leszünk…

Érdekes és újszerű volt ezen elgondol­kodnom. Rájöttem, hogy a szégyenérze­tem jelenléte vagy hiánya abból fakad, hogyan tekintek Istenre, mennyire bízom meg Benne. Mindezek azt indították el bennem, hogy jobban átgondoljam, ki is számomra Isten, milyen az én képem róla. Valóban elhiszem, hogy mindig szeret?

Az én istenképem egy lelkigyakorlat so­rán kezdett alakulni, formálódni. Addig a pillanatig meg voltam győződve, hogy nekem egy szerető istenképem van. Az­tán jobban belegondolva rájöttem, hogy én megfelelni szeretnék Neki, az esti imát azért mondom, mert ez a felada­tom, és úgy érzem, Ő csak akkor fogad el, ha makulátlan keresztényi az életem. Fájdalmas volt ez a felismerésem, de egyben felszabadító is, hiszen megér­tettem, miért is ódzkodtam annyira az imáktól, a miséktől, az elcsendesüléstől. Mert mindenben a teljesítményt láttam, hogy valamit mindenképp mondanom kell Neki, valamit produkálnom kell ahhoz, hogy Ő felfigyeljen rám. Erről az érzésről Béri Renátó beszél nagyon érthetően és tanulságosan egy videó­jában. Az esküvőnkre is őt kértük meg celebrálni, és az ott elhangzott felsza­badító prédikációt arról, hogy Isten már csak a létezésünkért is szeret, sohasem felejtjük el a férjemmel. Így próbálok Istennel élni, így próbálunk közösen este imádkozni, és ezzel az Istennel keressük a kapcsolatot.

Új város 2018. november-december

Rovat: Nézőpont 

Szerző: Dabóczi Anna

Fotó: pexels.com (1)