Nem vagyok egyedül a színpadon
Fiatal kora ellenére számos sikert tudhat maga mögött. Zemlényi Eszter énekművésszel beszélgettünk az ide vezető útról.
Feltserné Bernáth Mária
Édesanyád, Zemlényi Katica, Székesfehérvár meghatározó zenei egyénisége, sikeres karvezető. A családban is zene vett körül?
Annyi minden volt a családban, ami a zenére nevelt minket, és soha nem erőszakos módon. Mi ezt elképesztően élveztük, együtt zenélni, együtt énekelni, karácsonykor együtt készülni a pásztorjátékra. Egy egészen furcsa családi közeg volt a miénk attól, hogy a templom mellett nőttünk fel, és már csak ezért is természetes volt, hogy mellettünk szól az orgona, mellettünk szól a kórus, ahová együtt járunk. Édesanya kicsi dallamokat talált ki, mint például „Hajpánt, szemüveg, jó éjszakát gyerekek”, és ezzel kapcsolta le a villanyt, ilyenből pedig volt vagy tíz-húsz, picike kis dallamok, melyek állandósultak az életünkben. Szerettük ezeket, mi az énekléssel játszottunk. Szabadon hagytak, hogy improvizáljunk vele, benne legyen a mindennapjainkban. Amikor iskolát kellett választani, akkor a szüleim megkérdezték, hogy matematika vagy ének, mert hozzánk közel egy matekszakos iskola volt, a város túlsó végén pedig egy zenetagozatos. Én mondtam, hogy hát én inkább énekelnék, ők pedig vállalták, hogy akkor énekelni megyünk. Később a hangszerválasztásban, és minden másban is ott voltak a háttérben. És együtt voltak ott, egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy az éneklés Édesanyától jön, mert Édesapának is ugyanolyan szép a hangja. Minden húsvétkor Édesapa énekelte Jézus szerepét a Passióban, Édesanya vezényelt, mi meg ott voltunk a kórusban. Ennyire családi volt a zenei közeg, amiből mi jövünk. És ez nem csak rám vetült ki, hiszen az öcsém az Operaházban dolgozik, mint ügyelő, a húgom pedig egy fantasztikus kiskórust hozott létre az iskolájában, egy elképesztő tanárnő lett belőle, és ő is mindent-mindent a zenével old meg, amit csak tud, a kislányának is énekel, ahogyan Édesanya tette. Nagyon büszke vagyok rájuk, és ez mind otthonról jön.
Már hatévesen az éneklést választottad. Egyenes út vezetett tehát az énekesi karrieredig?
Nagyon szerettem énekelni, de sokáig nem gondoltam az énekesi pályára. Még a gimnáziumi évek alatt volt egy súlyosabb betegségem, és éppen azt a területet érintette, amit használok éneklés közben, a torkomat, arcüregemet. Csodával határos módon egy olyan orvost kaptam, aki hihetetlenül odafigyelt mindenre, mert énekes volt a saját lánya is, tehát pontosan tudta, hogy mit jelent az, hogyha valamit le akar nyomni a torkomon, szondáztatni akar, arcüreget nézni, tisztítani. Tudta, hogy ez mit jelent hosszútávon, meddig nem tudok vele énekelni. Ennél jobb kézbe nem kerülhettem volna, máig hálás vagyok neki. Szerencsére teljesen meggyógyultam, de ha akkor máshoz kerülök, aki nem érti ennyire ennek a fontosságát, akkor lehet, hogy remekül tudnék most vezényelni. Végül a nehézségek után elsőre felvettek a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol tanári pályára készültem. Miután elvégeztem a tanárképzőt, volt egy üres évem, amikor nem tanultam még tovább, rengeteget dolgoztam színházakban, kórusban énekeltem, és akkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzik nekem a szólista pálya. Maga a hiányérzet vezetett el oda, hogy én ezt akarom csinálni. Így azután, mikor felvettek az Akadémiára, oratórium-dal szakra, akkor azt már nagyon tudatosan vittem végig. Nyilván voltak buktatók, mi az, ami előre visz, és mi az, ami nem, kik vannak mellettem, akik segítenek, és ki az, aki nem. A családomra, testvéreimre és tanáraimra mindig számíthattam, ez biztonságot adott, de sajnos nem mindenki áll melletted akkor, amikor rálépsz egy ilyen pályára, és sajnos volt néhány barátom, akit elvesztettem. Az akkori vőlegényem egy nap azt kérte tőlem, hogy ne énekeljek, mert ő nem ilyen családképet képzel el. Éljem ki egy ideig, persze, de hosszútávon ne folytassam. Hiszen egy befutott énekes hány estét tölt otthon? Nagyjából nullát. Elég nehéz erre családot építeni. Ezt megértettem, de nem is azért mondtam végül nemet erre a kapcsolatra, mert mindenképp énekelni akartam, hanem mert nem szerettem volna, hogy egy ilyen gáttal menjünk neki az egész életnek, hogy én ezt vagy bármi mást egyszerűen nem tehetek meg. Azóta eltelt pár év, és néhány hete újra menyasszony vagyok. A vőlegényem szintén nagyon elhivatott, rajong a szakmájáért, a tengeri búvárkodásért, és talán ezért is működik ez a kicsit extrém helyzetünk, mert igazán értjük a másik szakmai rajongását, nem akarjuk lebeszélni, megváltoztatni a másikat ezen a téren sem, annak ellenére, hogy persze nem egyszerű már csak egy országban lenni sem.
Te alapvetően szólista vagy. Ez nem túl magányos műfaj?
Én mindig azt szerettem, amikor nem egyedül vagyok színpadon, hanem sokan vagyunk együtt. Egy énekes valójában sosincs egyedül, mindig ott van mellette a zenekar, a zongorista, vagy bármilyen együttes, éppen mire íródott a darab. De különösen is szerettem a kamarazenélést, ahol nem kíséret és szólista van, hanem együtt dolgozunk, együtt születik meg valami, nem összerántott két próba alatt, hanem igazi közösségi folyamatban. A főiskolán nekem picit kevés volt ebből, ezért kerestem még külön is kamaracsoportokat. De az igaz, hogy a szólóéneklés egy teljesen „énközpontú” életet alakít ki. Folyton magamra kell figyelnem: mit eszem, mit csinálhatok és mit nem a koncert előtt, én hogyan készülök fel, én hogyan „edzem” magam. Mi történt velem aznap, hogy működik éppen a hangom. Mindenre figyelni kell, és persze nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Ebből az önmagamra figyelésből engem a tanítás tud kiszakítani, egyensúlyba hozza az életem, mert azokban a pillanatokban nem magammal foglalkozom, hanem a tanítvánnyal, hogy vele mi van, mi történik a testével, lelkével, milyen volt a napja, hogy kelt fel, mi történt a munkahelyén, meddig mehettek el vele aznap. Ezért szeretném folytatni és nem elhagyni a tanítást, hogy az én életem nem legyen annyira énközpontú, amennyire nagyon sokszor egy dívának az.
Mikor jöttek az első sikerek, visszajelzések? Hogyan alakult ez a pálya, ami aztán elvezetett több nemzetközi verseny dobogós helyéig?
Már az egyetem alatt sokat, sokfelé énekeltem, így felfedezték, hogy létezem, van munkabíró képességem, ha valamit elvállalok, akkor bizonyos színvonalon megcsinálom, elkezdtek jönni a felkérések. Abból alakult ki minden, hogy ahová első alkalommal hívtak énekelni, mert mondjuk kiesett vagy lebetegedett valaki, utána mindig visszahívtak, és elkezdtek szaporodni ezek a visszahívások. Az első nagy örömöm, sikerem az egyetemi diplomám volt 2013-ban, mert régóta nem történt olyan, és igazán ritka dolog azóta is, hogy valaki minden tanártól ötöst kapjon a diplomahangversenyére, ez egy nagyon jó első visszaigazolás és fontos pont volt az életemben. Aztán sok nagyszerű felkérést kaptam, például az Operaházban énekelhettem Blonde szerepét Mozart Szöktetés a szerájából, s éppen próbáltunk, amikor kiderült, hogy megkaptam a Fischer Annie ösztöndíjat, ami az egyik legmagasabb állami elismerés és ösztöndíj, amit egy fiatal művész megkaphat, mind anyagi, mind presztízsértékében. Ez 2016-ban annyi lehetőséget és segítséget jelentett nekem, hogy 2017-ben azért nem pályáztam meg újra, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy ezt a segítséget más is kapja meg, én pedig már látom, hogy a következő évben jól leszek. 2017 tényleg sikeres év volt, az észtországi Klaudia Taev énekversenyen, amit a Baltikum legnagyobb énekversenyének neveznek, harmadik helyezett lettem. Nagyon nagy verseny volt, 38 ország több száz énekeséből válogattak fiatal tehetségeket, maga a döntő ötfordulós volt, és óriási anyagot ölelt fel. Nem sokkal utána kimentem Erdélybe, Édesanya is elkísért, mert rájöttünk, hogy én sosem vagyok otthon, úgyhogy inkább ő jöjjön el velem, így ott volt ő is, amikor ezen a nemzetközi énekversenyen második helyezést értem el. Ezek mind dobtak előre. Csodákat éltem meg, felejthetetlen élményeket szereztem, ebben az évben énekelhettem Bach János Passióját, Hamar Zsolt vezényletével, több koncertet adtam a Budapesti Fesztiválzenekarral, a Nemzeti Filharmonikusokkal és a Magyar Rádió Művészeti Együtteseivel. 2017 végére mégis nagyon hiányzott a kamaraélmény, hiszen az előző évben az ösztöndíjnak köszönhetően hihetetlen kamaraprodukciókban, kiváló zenészekkel tudtam együtt zenélni, úgyhogy gyorsan beadtam, így 2018-ban újra Fischer Annie-s vagyok.
Hívőnek vallod magad. Hogy érzed, Isten a szakmai utadban is benne van?
Nagyon is. Hiszem, hogy az Ő akaratából vagyok itt, ahol. Hogy merre visz tovább az út, azt nem tudom, mert ez még nagyon az eleje. Lehet, hogy ez kívülről egy tudatosan épített karriernek tűnik, de én úgy érzem mindig a Mennyei Atyától kaptam a lehetőségeket, és csak olyanokat, amiket elbírtam. Ami történik velem, az az Ő vezetése, amiért hihetetlenül hálás vagyok neki. A Vele való kapcsolat darabról-darabra épül, zeneműveken keresztül ismerem meg Őt egyre jobban. Mikor elénekelek egy misét, egy passiót, megpróbálom megélni és átadni, ahogy a zeneszerző gondolkodott az Atyáról, ami által fejlődik az én hitem is. Mindenki máshol találja meg Istent, van, aki a természetben, van, aki a költészetben vagy másutt, én a zenében találom meg. Meghatározó, szinte zarándoklatszerű nekem például a Messiaen-dalciklus, ha éneklem, számomra egy lelkigyakorlat. Az a vágyam, hogy olyan kapcsolatom legyen a Mennyei Atyával, hogy mindig Őt vigyem a színpadra.
Új város
2018. november-december
Rovat: Arckép
Fotók: Zemlényi Eszter archívuma: (2)