Az édesapa és nagypapa otthonápolása melletti döntés, és az azt követő évek.

Történetünk négy éve kezdődött, amikor édesapámat saját felelősségünkre kihoztuk Orosházáról, a kórház krónikus belosz-tályáról, mert állapota hétről hétre romlott, zavart volt, nem tudott lábra állni. Úgy látszott, a mennyei Atya el akarja szólí­tani őt, de fájt, hogy méltatlan körülmények között kell eltöltenie az utolsó időt.

Gyermekeinkkel együtt azt mérlegeltük: ha velünk történne az, ami édesapámmal,

mi mit szeretnénk. Így született meg a döntés, hogy hazahozzuk hozzánk, de fogal­munk sem volt, hogy ez mi mindennel jár. Hosszú lenne leírni nyomozásunk történe­tét, míg körvonalazódott, hogyan működik városunkban a házi ápolási szolgálat, hogyan és kitől tanulhatjuk meg a szakápolás, gondozás alapjait, melyek a minimum felsze­relések és honnan szerezhetjük be azokat.

Kaptunk hideget-meleget

Azon a napon, amikor édesapám megérke­zett hozzánk, a szenvedő és elhagyott Jézus jött közel a családunkhoz. Elveszítettük otthonunk meghittségét, mely kórházzá vált, ahol idegenek járnak-kelnek, orvos, ápoló, gondozó. Elveszítettük családunk intimitását, ápolási szolgálatként egy folytonos logisztikában élünk. Elvesztettük az apa-gyermek, nagyapa-unoka kapcsola­tot, ezek átalakultak ápolt és ápoló kapcso­latává. S közben kaptunk hideget-meleget:

– Miért akarja hazavinni, mit kezd vele otthon? – kérdezte a főorvos a kórházban, mikor tanácsát kértem, hogyan készüljünk fel, miről gondoskodjunk. Csak annyit válaszol­tam: – Ülök mellette és fogom a kezét.

– Ugye, milyen szép, hogy ápolhatod? – kérdezte egy ismerősöm és megvetően nézett rám, mikor azt válaszoltam, hogy egyáltalán nem szép. Nem szép egy ágyban fekvőt pelenkázni, nem szép átlépni a szemérmesség határait a családtagoknak. Nem azért tesszük, mert szép. Mária is hű volt Jézusához az utolsó pillanatig, pedig meggyötört fia nem volt szép.

– Ha Isten előtt állva döntöttél, akkor tedd örömmel! – Lehet, hogy eljutunk majd odáig, és persze vannak is örömteli pillanatok. De nagyon kell a segítség, kell a támasz, a megértés, az együttérzés.

– Nem értek veled egyet, hogy feladtad a hivatásod. – Hogyan forduljak a világ szen­vedése felé, ha a legközelebbi családtagom szükséget szenved? A keresztény hivatá­somat élem és rengeteg lehetőségem van, hogy vigyem a szeretetet mindazok felé, akikkel kapcsolatba kerülök a gondozás során.

– Milyen jó, hogy apukád elméje tiszta, bezzeg… – Jobb tiszta tudattal élni az ágy fogságában, megalázó helyzetekben, kiszolgáltatva, vagy jobb, ha már nem tudunk semmiről és nem ismerünk fel senkit? Van jobb és van rosszabb? Szerintem nincs. Jelen pillanat van, amit jól kell megélni, az adott helyzetben.

– Tudom, mit élsz, én is látogattam a … – Nem tudod. Amíg nem éled, nem tudod. Ez 24 órás szolgálat, nincs hétvége, nincs szabadság.

Angyalok

Édesapám olyan állapotban került hozzánk, hogy a háziorvos két hetet jósolt. Nem lehetett érteni a beszédét, nehezen nyelt, nem tudott a kezével fogni, a felfekvéses sebekre azt mondták, ezek már nem gyógyulnak be. Az első angyal az ápolónő volt, aki hozzánk érkezett. Fél évig küzdött a csontig hatoló sebekkel, miközben megta­nított bennünket a kötözésekre és az egyéb fogásokra, hogyan lehet egy ágyban fekvő embert gondozni. A sebek begyógyultak, édesapám tudata tisztult, beszéde érthe­tő lett. Kezeit használja, előbb a kanalat fogta meg, majd a tollat is, ma már ír és ipari mennyiségű keresztrejtvényt fejt meg, hogy elüsse az időt. Önállóan eszik és egy másik angyalnak, a gyógytornásznak hála, a mozgása annyit fejlődött, hogy az ágyba kapaszkodva tudja tartani, tolni magát, ezzel segít, amikor fordítjuk, mosdatjuk.

Mivel dolgozók vagyunk, napi nyolc órában gondozóra van szükségünk, aki felügyeli apukámat. A szakápoló ennyi időre megfi­zethetetlen, de a gondviselés mindig küld újabb angyalokat, akiknek pont ránk van szükségük: munkanélküli apuka, rokkant­nyugdíjas néni. Ők már-már családtaggá váltak. Édesapám így rajtunk kívül mással is találkozik, kártyáznak, beszélgetnek, közben kétóránként forgatják, beviszik az ebédet.

Családi történelemkönyv

A beszélgetésekből született meg benne a vágy, hogy megírja az önéletrajzát. Hóna­pokig diktálta fejezetről fejezetre életének fontosabb eseményeit, a családi történe­teket. Aztán a fejezetekhez fényképeket válogattunk és karácsonyra megszületett az ajándék, a családi képeskönyv, melyben nagyon sok történelmi és helytörténeti vonatkozás is van. Örömmel forgatják az unokák és édesapám szülővárosa, Szarvas helytörténeti kiadványában is megjelen­tetnek ezekből az írásokból. Közben mi is sokat változtunk. Jobban megéljük az együtt töltött pillanatokat, sok minden átértékelődik az életünkben és a leglehe­tetlenebb helyzetekben tapasztaljuk meg a gondviselés segítségét, valamint azt, hogy az angyalok itt élnek közöttünk.

Négy év telt el. A mennyei Atya szándé­kát nem firtatjuk, csak igyekszünk tenni az akaratát a jelen pillanatban. Most így és lehet, hogy holnap, egy új helyzetben máshogy.

Fotók: Depositphotos.com/Budimir Jevtic (1), Depositphotos.com/Katarzvna Biatasiewicz (1)

Szerző: Beke Edit

Rovat: Gyöngyszem

2017. szeptember – október