M e s e  3-TÓL 99 ÉVES GYEREKEKNEK

Barlay Ágnes,

Illusztráció: Jánossy Zsófia

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kis fenyő. Egy kertben nőtt, egy ház mellett. Maga sem tudja, ho­gyan került oda.

Szép volt, formás, zsenge. A ház lakói szerették, gon­dozták. Nyáron a nagy melegben öntözték, télen, amikor belepte a hó, gyö­nyörködtek havas ágaiban. Négy kisgyerek lakott a ház­ban, időnként megsimogatták új hajtásait, mikor arra jártak. Ez gyakran megtörtént, mert a kis fenyő a kapu közelében élt. Nem volt rossz dolga, de néha mégis úgy érezte, hogy talán nem itt kéne lennie, mintha az ősei és rokonai más vidéken léteznének, és ő soha nem találkozhat, nem beszélgethet velük. Egy bodzabokor nőtt mellette, vele szokott suttogni hűvös haj­nalokon, külön­böző titkokról, melyeket csak a fák tudnak.

Telt-múlt az idő, a kis fából nagy fa lett, már akkorára nőtt, mint a ház, aztán még nagyobbra. Már ellátott a szomszédos parkba, ahol vadgesztenyefák ringatták büszkén kecses gyertyá­ikat, ha a Tavasz Tündér arra járt. Közben a gyerekek is megnőttek, elköltöztek hazulról, de időnként újra visszajöttek, és mindig egyre több kisgyerekkel. A kicsik csodálva nézték a nagy fenyőt, mely rejtélyesen suttogott, s ringatózva haj­longott, ha Szél bácsi ráfújt. A fenyő pedig ledobta nekik szépséges tobozait, amiből a gyerekek érdekes dolgokat készítettek; és nőtt, nőtt tovább. Már kétszer akkora lett, mint a ház, s egyik ágát a ház tetején pihentette. A ház lakói gyönyörködtek benne, de néha a fejüket csóválták és hümmögtek. Szegény fenyő rosszat sejtett…

Aztán egy őszi napon, amikor már a gesztenyefák ledobálták fényes termé­seiket, s lehullatták színes lombjukat, ismeretlen em­berek jöttek, furcsa szer­számokkal. A fenyőt nézték, majd egyikük felmászott rá, és lefűrészelte a legalsó ágait. – Jaj, mi ez? – szisszent a fenyő, de mielőtt felfogta volna, hogy mi történik, már ágai a földön hevertek. – Mi történt velem, hova kerül­tem? – sóhajtott, de nem kapott feleletet. Jött egy szelídebb kéz, amely megsi­mogatta, s a szép, dúsan zöl­dellő ágakat különválogatta.

Amikor legközelebb felesz­mélt, furcsa módon egyszer­re több helyen érezte magát. Kör alakú lett, koszorúkat fontak belőle. Látta, hogy egy nagy templomban van, gyertyákat raktak rá, körüláll­ták az emberek, s miközben énekeltek az égi magasokról, amelyek harmatoznak, meg­gyújtottak rajta egy gyertyát. Ugyanakkor egy téren találta magát, ahol nagyon sokan álltak körülötte, s hallotta a már ismerős dallamot az égi magasokról. – Mi lehet ez? – tűnődött a fenyő. Majd egy kertben történt ugyanez, a kert ismerős volt neki, s az emberek is. Mindenki örült. Ezzel egy időben lakásokba került, ilyent még sose látott. Meleg volt, s őt egy asztalra tették, ahol egy család vette körül. Meggyújtottak rajta egy gyertyát, énekeltek az égi magasokról, imádkoztak is, és beszéltek valakiről, aki majd eljön. Énekelték is, hogy „jöjj el édes Üdvözí­tőnk.” – De érdekes – vélte a fenyő – milyen titokzatos ez!

A következő héten meg­ismétlődött mindez, csak most még egy gyertyát gyújtottak meg rajta. Furcsa volt így létezni, több helyen egyszerre, s érezni az embe­rek várakozó örömét. Aztán egy harmadik gyertyát is meggyújtottak, s mondták egymásnak, hogy már közel az idő, közeleg az, aki szét­töri majd az éj sűrű ködét.

A fenyő egyre kíváncsibb lett, már ő is nagyon várt, csak nem igazán tudta, hogy kit vagy mit várunk. A követ­kező héten a negyedik gyer­tyát is meggyújtották rajta, s mivel több gyertyája már nem volt, gondolta, hogy majd nemsoká­ra történik valami. Néhány nap múlva történt is. A temp­lomba, a terekre, a lakásokba bevitték egy-egy rokonát, feldíszítették, s gyertyákat gyújtottak rajtuk. Nagyon örült, hogy végre az övéi között lehet. Az em­berek boldogan énekelték, hogy „Menyből az angyal”, meg hogy „A kis Jézus megszületett…” „Persze, hát őt vár­tuk!” ujjongott fel a fenyő, s a maga módján ő is éne­kelte, hogy „Dicsőség a magasságban Istennek!”

Új Város – 2016. december