I n t e r j ú   A PERIFÉRIÁRÓL A VATIKÁNBA

Aurelio Molè

  CSODA, HOGY ÉLEK

Ismeri a szegénységet, megmenekült egy fegyveres támadástól, jelenleg a Megszentelt Élet Intézményei Kongregációjának prefektusa. 

 João Braz de Aviz bíboros élet­története evangéliumi radika­litásról tanúskodik, neki nem a szerep, a szakma vagy a hivatás számít, hanem „hogy belőlünk Isten élete sugározzon, mely átalakít­ja az egyházat és a társadalmat”. Feli­dézzük vele élete néhány eseményét.

1947-ben született Brazília déli részén, Mafrában. Milyen emlékei vannak a szüleiről?

Rengeteget dolgoztak, határozott jel­leműek, a házassághoz hűek voltak. Minden gyermekükhöz közel álltak, és nagyon odafigyeltek az egymással való kapcsolatra. Soha nem fogom elfelejteni, mekkora buzgalommal élték meg hitüket és támogatták min­denben lelkileg és anyagilag városom plébánosát és egyházát. Gyermekko­runktól bekapcsolódtunk egy nagyon vallásos környezetbe, és ez behatolt a lelkünkbe.

Dél-Brazíliában, Parana államban a bíboros szülőháza, népes családja és szülei.

1983-ban, már papként, véletlenül belekeveredett egy fegyveres rab­lótámadásba, amelyben súlyosan megsebesült, csoda, hogy túlélte. Mi maradt meg az eseményből?

Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, Isten közel van hozzám, és Ő nyuga­lommal töltött el. Nem estem pánik­ba, bár nem tudtam, életben mara­dok-e. Közben világosan átéreztem a bűneimet, ugyanakkor Isten irgalmát is. De feltettem magamnak a kér­dést: „Miért kell most meghalnom?” Mindössze 36 éves voltam. Nem az volt a problémám, hogy meghalok-e vagy sem, hanem hogy rájöttem, még ragaszkodok az élethez. „Jézus – így imádkoztam –, életem a tiéd, és ha a te terved rólam az, hogy meghaljak, készen állok rá.” Csak tíz év ráadást mertem kérni tőle, hogy keresztény életemen javítsak.

Gondolta volna valaha, hogy ilyen „karriert” fut majd be?

1964-ben megismertem Chiara Lubi­chot, akinek segítségével megértettem az evangéliumi élet lényegét, hogy Isten akaratát tegyük. Ahogy Ferenc pápa mondja, nem éri meg törtetőnek lenni, tegyük inkább jól a magunk dolgát. A papságomat azzal mentet­tem meg, hogy egy alkalommal vakon engedelmeskedtem a püspökömnek, mert Chiara emlékeztetett Jézus szavaira: „Aki titeket hallgat, engem hallgat.” Ezért akkor is engedelmes­kedtem, amikor úgy gondoltam, nem helyes, amit a püspök kér tőlem. Egyszóval, mikor biztos vagyok ben­ne, hogy az adott dolog Isten akarata, próbálom megtenni.

 

Akkor is így történt, mikor elfo­gadta, hogy Rómába költözik, és a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregá­ciójának prefektusa lesz?

Bertone bíboros telefonált, és azt mondta, hogy XVI. Benedek pápa ennek a kongregációnak a prefektusá­vá választott.

Kifejeztem csodálkozásomat, hiszen nem vagyok szerzetes, teljesen tudatá­ban voltam alkalmatlanságomnak, és semmit nem tudtam a kongregációról. Azért fogadtam el, mert látszott a jelekből, hogy Isten akarata. Pár évvel később, néhány nappal a megválasztá­sa után, Ferenc pápa hívott magához, hogy megbeszéljük a kongregáció néhány ügyét. Megkérdezte: „Tehát bosszút álltál rajtam?” „Hogy mond­hat ilyet?” „Igen, mert rám szavaztál a konklávén” – folytatta a pápa. „Igen, ez igaz”– válaszoltam. „Én voltam az – mondta a pápa –, aki javasoltam, hogy Rómába gyere.” Az történt ugyanis, hogy az akkor még Buenos Aires-i érsektől megkérdezték, mit gondolna, ha egy bizonyos püspök lenne a pre­fektus, mire Bergoglio bíboros meg­kérdezte, nem gondoltak-e Brazília város érsekére. Így kerültem Rómába.

Több mint három éve van a Kúri­án. Az Ön szemszögéből mit kell megváltoztatni a Katolikus Egyház arculatán?

Hinnünk kell abban, hogy az evan­géliumban megtaláljuk a megoldás nyitját korunk összes problémájá­ra , ha a személyes kapcsolatokra összpontosítunk. A másik alappillér a szeretet a testvér iránt: az ember mindenkit szerethet, legyen az férfi vagy nő, bűnös vagy kevésbé bűnös, keresztény vagy más vallású. Míg a globalizáció korában az emberiség nagy része az individualizmust vá­lasztotta, nekünk megvan a lehető­ségünk, hogy az egyes személy felé tisztelettel forduljunk, megnyíljunk mások felé.

A Ferenc pápát érő vádak egyike, hogy úgy viselkedik, mint egy plébános, túl elérhető, túl testvéri. Mit gondol erről?

Mikor kijössz egy Ferenc pápával foly­tatott beszélgetésről, tényleg boldog és szabad vagy. Nem plébánosként, hanem keresztényként viselkedik, szeret téged, de kevesekben láttam olyan világosan megnyilvánulni a megkülönböztetés erejét, mint benne. Fel tudja mérni az emberek és az események értékét. Latin-amerikai, mint ember és mint püspök, de léte mélyen evangéliumi, nem látszik rajta olyan kulturális vonás, ami nem az evangélium lenne. Megvan benne Jézus egyszerűsége és igazsága, mely kitűnik gesztusain, fellépésén, állandó mosolyán, és azon, ahogy kapcsolatot teremt az emberekkel.

Kihallgatáson Ferenc pápánál José Rodríguez Carballo érsekkel együtt.

Sok nehézséggel találkozik. Mit tanulhatunk például az USA-beli Rendfőnöknők Konferenciája viszontagságaiból és az olasz szalézi­ak esetéből, akiknél egy örökösödési ügy felelőtlen kezelése miatt ható­ságilag le kellett végül foglalni 130 millió euró értékű tulajdont?

Az első esetben a felmerült problémák a keresztény tanítás hitelességével, a konfrontálás hiányával kapcsola­tosak és azzal, hogy minden meg­oldatlan problémát továbbadnak a médiának. Szeretnénk párbeszédben maradni velük, anélkül hogy elhall­gatnánk a súlyos problémákat. Ki kell javítanunk, meg kell változtatnunk a dolgokat, és ugyanakkor mély dialó­gust szeretnénk folytatni.

A szaléziak gazdasági vezetője egyedül hozott meg egy döntést a rendi tanács és a rendi elöljáró jóváhagyása nélkül.

Szeretném hangsúlyozni, hogy akkor is, ha vannak elkerülhetetlen és súlyos problémák is, a megszentelt élet az egyház gyöngyszeme. A múlt felé hálás emlékezéssel kell fordulnunk, amiért oly sok karizmát örököltünk, a jelenben szenvedéllyel kell élnünk az evangéliumért, a jövőre pedig remén­nyel kell tekintenünk, mert az egyhá­zat nem más vezeti, mint az Úr.

 

Forrás: CN

Fordította: Prokopp Katalin

 Fotó: CN (5)

Új Város – 2015. február