Olvasóink tollából – 2014. október
T á r s a l g ó OLVASÓINK TOLLÁBÓL
Összeállította: Tóth Judit
Külföldi kiküldetésben
A beiratkozásnál találkoztam legkisebb lányom osztályfőnökével, és ez a rövid találkozás elég volt, hogy eldöntsem, én nem megyek ennek a tanárnőnek a szülőijére, majd megy a férjem, én pedig a középső fiaméra. Férjem bele is egyezett nevetve, mert már volt egyszer tavasszal, és ismeri. Pár nappal később kiderült, hogy épp akkor lesz a szülői, amikor a férjem külföldi kiküldetésben van. Ezen meg én nevettem, mert most ez Isten szeretete felém…
Éva
Amíg egy beszélgetés létrejön
Már nagyon régen ismerem az utcánkban lakó házaspárt. A férj, biztos a megterhelő munkája miatt, igen kimért velem, a köszönése is csak fejbiccentés. A feleséggel, aki szintén meglehetősen zárkózott, azért egy idő után elkezdtem beszélgetni. A buszon hazafelé kérdeztem a munkájáról; aztán később szóba került, hogy milyen sok fiatalt ismerek, de amikor kiderült, hogy három fiuk közül a legidősebb ösztöndíjjal külföldön volt huzamosabb ideig, akkor egy kicsit hosszabban is elbeszélgettünk.
Gyerekeikkel ritkábban találkozom, és a szülőket ismerve nem meglepő módon, ők is elég zárkózottak. A legkisebb, aki már húsz év körül van, alig vett észre, de én aztán egyszer „tüntetőleg” ráköszöntem. Nem sokkal később együtt vártunk a buszra, neki könyv volt a kezében, én meg ránéztem, és köszönt, nagy, nyitott szemekkel. Elkezdtünk beszélgetni. Mindenfélét kérdeztem tőle, válaszolgatott, és hamar kiderült, hogy honnan jött. A keresztény gyülekezetében volt, ahol egy jeles eseményt ünnepeltek. Biblia volt nála, gyakran olvassa. A téma egészen hazáig tartott!
aláírt levél
Fél percem volt dönteni
A mai reggelen is a szokásos sűrű menetrend volt. Szerettem volna a fél nyolcas misére menni és nem elkésni, ahogy általában szoktam. Sok mindenre kellett figyelnem, hogy ne hagyjam otthon. Mondtam is magamban, kicsit soknak érzem a dolgokat, főleg, hogy még két ügyet el kell intéznem a munka előtt. A fejem sok mindennel volt tele. Amikor benyitottam a kápolnába, épp akkor lépett ki valaki a gyóntatószékből. Fél percem volt, hogy eldöntsem menjek-e most gyónni, amit már régen szerettem volna. Végül megkérdeztem, lehet-e még. Épp belefér – nézett az órájára a pap. Egyszerű és rövid volt, de utána tele voltam örömmel.
aláírt levél
Találkozások az utcán
A budapesti Széll Kálmán téren gyakran áthaladok, és ott megismerkedtem egy „Fedél nélkül” újságot árusító asszonnyal. Tiszta arcú, rendezett, engedéllyel ellátott. Gyakran beszélgettünk is. Megtudtam, hogy hét gyermeke van, és a férje beteg. Esőben, tűző napon ott áll, és már teljesen felemésztette az arcát a kérlelhetetlen időjárás. Egyre többet tudtam meg a családjáról, életkörülményeikről. Éppen arról beszéltünk, hogy jó lenne neki egy kalap az eső, a nap ellen, amikor megjött a villamos és felszálltam. Leült mellém egy hölgy, aki látta a „jelenetet”. Mi is szóba elegyedtünk, de amikor elmondtam, hogy miről is van szó, az első reakcióját picit gúnyosnak éreztem. „Honnan tudja, hogy ez igaz?” Arra gondoltam, nem veszem fel ezt a kesztyűt, hanem tovább beszélgettünk. Mondta, hogy ő is ismeri már ezt az asszonyt, így látásból, tényleg tiszta arcú. Mielőtt leszálltam volna, azt mondta, neki van egy felesleges kalapja, majd elhozza. A kalap azóta megérkezett, igaz, hogy mástól, de megjött.
aláírt levél
Új Város – 2014. október