gyermekek

Ezio Aceti

„Hároméves kisfiam időnként úgy sír, mintha a világ összedőlt volna, aztán hirtelen abbahagyja, és elkezd nevetni valami apróságon… Mikor rá figyelek, akkor érzem, hogy igazán élek. Miért?”

aláírt levél

Meg kellene tanulnunk a gyerme­kektől, hogyan lehet megélni az időt, jobban mondva telje­sen az időben élni. A kora gyer­mekkorról szóló tanulmányok azt bizonyítják, hogy a kicsik teljesen belemerülnek és belegyökereznek a jelen pillanatba. Az előtte és az utá­na számukra annyit ér, amennyire a most zajló pillanatban átélik. Az idő, ahogy a kisbaba átéli, szorosan kap­csolódik azokhoz a primer szeretet­válaszokhoz, amelyeket az anya nyújt. A híres gyermekpszichológus, Donald Winnicott, „első alap-aggodalomnak” hívja azt, ahogy az anya a gyermek nevetésére vagy sírására reagál, mond­ván, hogy ez a baba tetteire adott köz­vetlen válasz.

Sokszor látunk olyan jelenetet, hogy egy gyermek reményvesztetten zokog az eltört játék miatt, de egy fél percre rá már tiszta szívből kacag, mert anyukája megcsiklandozta a talpát. A pici képtelen még arra, hogy összekösse a történéseket, nincsenek emlékei, és tel­jesen a felnőttre van utalva. Így az ese­ményeket öröknek, végtelennek, állan­dónak érzékeli, azokat teljes lényével és a dolgokat megillető komolysággal éli át.

Igaza van Simone Weilnek, a híres francia filozófusnak, mikor megálla­pítja, hogy az emberi lény legintelli­gensebb tette az odafigyelés, mert így mindig önmagán kívül él, a jelenre, az abban szereplő emberekre és dolgokra összpontosít. A nagy óvodapedagógus, Maria Montessori szemléletében a gyermek az emberiség atyja, mert arra kényszerít minket, hogy igazak, hitele­sek legyünk, és készségesen fogadjuk be ártatlanságát, melyet teljesen a je­lenben él meg.

Mivel a gyermek képes arra, hogy vég­telennek és mindenhatónak élje meg az időt, könnyebben megy neki a kre­atív és varázslatos gondolkodás, mely mindannyiunk életének részévé válik. Winnicott hívja fel figyelmünket arra is, hogy „a kreativitással megőrzünk valamit abból, ami a gyermekkori élet­tapasztalatunkhoz tartozott, azt a ké­pességet, hogy mindig újrateremtsük a világot”, mintegy bebizonyítva, hogy az idő lehet örök.

Így megértjük, milyen fontos, hogy ne vesztegessük el, hanem inkább igye­kezzünk önajándékozással kitölteni életünket, hogy megvalósítsuk a fő célt, építsük az egyetemes testvériséget.

Forrás: CN 2014/4.

Fordította és szerkesztette: Prokopp Katalin

Új Város – 2014. április