Tapasztalat 

  Váratlan élethelyzet

  Budainé Keczer Csilla

Vallomás arról, hogyan születhet új élet a súlyos betegségben, a véget érni nem akaró kezelések és a steril szoba magánya ellenére.

Az elmúlt húsz évben ismerkedtem meg a hittel, a Fokoláre Mozgalommal, és ma már ennek a nagy családnak a tagja lehetek. Makón élek, a József Attila Gimnáziumban tanítottam történelmet, társadalomismeretet és etikát. 2014 január óta táppénzen vagyok. Van két felnőtt, dolgozó fiam, és hála Istennek, még élnek a szüleim.

Az elmúlt bő egy év nagyon sok változást hozott az életemben. Tavaly áprilisban derült ki teljes bizonyossággal, hogy Non Hodgkin Lymphomám van. Ez egy fajta nyirokrák. Az első reakcióm nekem is, mint mindenki másnak hasonló helyzetben a kétségbeesés volt. Mi lesz velem, mi lesz a családommal, mi lesz a munkámmal?

Nehéz idők jöttek, vizsgálatok, majd az első kemoterápia még járó betegként. Az akkori kezelőorvosom az első csontvelő-vétel előtt megkérdezte, hogy meg akarok-e gyógyulni, és azt is mondta, hogy mai életemet itt és most zárjam le, mert egy új élet kezdődik. A válaszom nem lehetett más, minthogy akarom a gyógyulást. Áprilistól augusztusig hat kezelést kaptam, és a hatodik után jött a jó hír, hogy meggyógyultam, visszamehetek dolgozni is. Mindenki megkönnyebbült, én is, és belevetettem magam a munkába.

De az életem másként alakult, novemberben újabb tünetek léptek fel, és egy hónap múlva már bizonyossá vált, hogy kiújult a betegségem. Ez igazi sokként ért engem és a családomat is. Újabb vizsgálatok után befeküdtem a szegedi Hematológiai Klinikára, és újabb kemoterápiás kezelés kezdődött. Ezúttal sokkal nagyobb adagokat kaptam, és a professzor asszony már az első kezelés előtt elmondta, hogy őssejt beültetésre is szükségem lesz.

Csilla tanítványai körében

A hír mindenkit megrendített. Két nagyon-nagy adag kemoterápia után a saját véremből kicentrifugáltak egy gép segítségével annyi őssejtet, ami tartalékokkal együtt elegendő arra, hogy teljesen új csontvelő épüljön fel a visszaadás után. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy meggyógyuljak, hogy új, egészséges sejtjeim legyenek.

Ez után egy teljesen steril szobába kerültem a klinika egyik elzárt emeletén, és a legszemélyesebb kapcsolat csak az lehet, hogy valaki a bejáratához áll, és én akkor az ablakból tudok neki integetni. Persze előtte fel kell hívnia, hogy tudjam, mikor menjek az ablakhoz. Már négyszer volt részem ilyen rendkívüli, személyes találkozásban, és minden alkalommal boldog voltam, hogy a szabad világ mosolyog rám. A steril részleg ugyanis senki számára sem látogatható, naponta csak egy orvos, egy ápolónő és egy takarítónő jöhet be szigorúan steril ruhában.

Nem nehéz elképzelni, milyen egyedül lenni egész nap, este 7-től reggel 7-ig pedig senki nincs itt. Ha nagyon nagy baj van, akkor a kinti éjszakás nővérek közül jön be valaki, de ő sem azonnal. 

Hála a technikának, folyamatosan tudom tartani a kapcsolatot a külvilággal. Van akivel Skype-on, van, akivel telefonon, van, aki e-mailt ír, és van, akivel rendszeresen beszélgetek Facebook-on.

„Ha nagyon fáj valami, akkor én is egy „Ha nagyon fáj valami, akkor én is egy kis tisztásra képzelem magam, ahol érzem a fenyők és a sárga virágok illatát.”

Tulajdonképpen soha nem gondoltam volna, hogy ennyi barátom van. Naponta kapok legalább tíz-húsz üzenetet, aggódó telefont. Természetesen a családom az első, de ma már tudom, hogy nekem van egy sokkal nagyobb családom. Ez a család pontosan olyan, mint amit Chiara Lubich megálmodott. Ő mondta halála előtt, hogy „Legyetek család!” Megtapasztaltam, hogy létezik, hogy működik. Eddig 54 napot töltöttem kórházban, és amikor még látogatható voltam, nem volt olyan nap, hogy ne jött volna be valaki hozzám, hozott valami finomságot is, és főleg, nekem ajándékozta az idejét. Kaptam madártejet, befőttet, sós süteményt, mintha mindenki pontosan tudta volna, hogy abban a percben mire van éppen szükségem. Az egyik legmeghatóbb történet az volt, amikor egy orvos barátom az aznapi bevételét küldte el nekem, pont akkor, amikor egy számlát kellett befizetni.

Sokan törődnek velem, volt már nevemre szervezett véradás, amire szükségem is van. Ma is kaptam két zacskó vért és két zacskó thrombocytát. A kezelések és főleg az utána következő száz nap újabb szervezést, munkát és pénzt igényel. Ezért is volt számomra könnyekig megható, hogy a jánoshalmi közösségtől egy nagyon jelentős összeget kaptam, amiből elkezdődhet szobám laminálása, mert ha egyszer kiengednek innen, akkor száz napig otthon is steril körülmények között kell lennem, és nagyon sok szabályt kell betartanom.

De az anyagiakon túl sokkal többet jelent számomra az az ima-háló, ami felemel és megtart az utamon. Nagyon sokféle ember, távoliak, ismeretlenek is olykor biztosítanak a szeretetükről, együttérzésükről. Tudom, hogy sokan olvassák közülük a blogomat (http://liplymph.blogspot. hu) is, amit a betegségem kezdete óta írok. A család, amiről most szó van azok, akik a jelen pillanatot adják nekem, felajánlva értem annak minden szenvedését. Hiszem, hogy életet kapok, és minden beteg családtagunk is.

A napokban valaki felhívott Belgrádból. Legalább tíz éve nem találkoztunk, nem beszéltünk egymással, de mégis fontosnak tartotta, hogy tudjam, létezik számomra! Más valaki Pakisztánból írt, hogy elmondja, imádkozik értem. És éppen most kaptam egy levelet valakitől, aki még a gondolataimat is kitalálta. Amikor nagyon rosszul vagyok, nagyon fáj valami, akkor én is egy kis tisztásra képzelem magam, ahol érzem a fenyők és a sárga virágok illatát, ahonnan aztán lesétálhatok a tengerig. És ott ülök, és látom a napot, annak minden sugarát, amin ez a család megy a nap felé, és minél közelebb jutunk a célhoz, annál közelebb vagyunk egymáshoz is. Az út alakít bennünket, szép lassan elhagyjuk a felesleges dolgainkat, és csak az marad meg, aminek léte és értéke van.   

Én így éltem a nagyböjtöt, ezzel a tágabb családommal. Elég csak az abc betűit elmondani, és mindenki belefér. Hiszem, hogy az Atya, Jézus és Mária tudja, hogy kik vannak a betűk mögött. Velem van mindenki, és nem félek, mert van egy ilyen szerető családom. 

Budainé Keczer Csilla

Tapasztalat – Váratlan élethelyzet

Az út alakít bennünket

Új Város – 2014. május