„Istennél semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37)

Hadd meséljek el egy csodába illő történetet, amit az Úr gondviselé­se által tapasztalhattam advent harmadik vasárnapján.

Családommal az esti misére igyekeztünk, velem volt fele­ségem és a kétéves kisfiunk. Bementünk a templomba, a padok már tele voltak és kerestük, hova ülhet­nénk. Egyszer csak egy hang szólalt meg az egyik pad­sorból, ahogy elha­ladtunk mellette: – Üljetek ide, majd beljebb húzódom! Mellettem még van hely! Egy barátsá­gos tekintetű kö­zépkorú férfi volt. Beültünk mellé, és mivel még nem kez­dődött el a mise, szóba elegyedtünk vele. Beszéltünk neki a kisfiunkról, hogy koraszülötten jött a napvilágra, és hogy szépen halad a fejlődés­ben, de még sokat kell gyógy­tornászhoz mennünk vele. Ő is elmondta, hogy az egyik gyermeke hasonló cipőben jár, és hogy átérzi a helyzetünket. Kisfiunkra még hosszan mo­solygott, majd felhangzott a mise kezdetét jelző csengő hangja.

A misén, miközben imád­koztam, előjöttek bennem az anyagi nehézségeinkkel kap­csolatos gondolatok. Nemrég költöztünk új lakásba, ami sok kiadással járt. Emellett megjött az éves elszámoló gázszámla is egy elég tetemes összegről. Ho­gyan fogjuk a kiadásainkat be­hozni? – kérdeztem magamtól. Hogyan fogjuk a kisfiam ke­zelésének költségeit tovább finanszírozni? Majd amint ezeket gondoltam, mindjárt eszembe jutott a havi életige is: „Istennél semmi sem lehetet­len.” Megnyugvás és béke töl­tötte el a szívem. Nincs miért aggódnom, mert Isten kezében tartja a dolgokat. Azt hajto­gattam hát magamban, hogy Istennél semmi sem lehetetlen, és kértem Őt, hogy továbbra is viseljen gondot ránk.

Nem sokkal később újra megszólított ez a férfi, és oda­súgta, hogy nem tudja meg­várni a mise végét, de nagyon szeretne velem egy pár szót váltani, és örülne, ha kijönnék vele a templom elé.

Én azt gondoltam, hogy bajban lehet, ezért úgy döntöt­tem, kimegyek, hát­ha tudok segíteni. Amikor kiértünk, elmondta, hogy ő egy vagyonos ember, és minden hónap­ban szokott adakoz­ni. Majd hozzátette: „Ha nem sértelek meg vele, kérlek, fogadd el ezt az ös­szeget! A kisfiadnak szánom!” Ezzel egy több tízezres cím­letből álló köteget nyújtott át.

Földbegyökerezett lábbal áll­tam ott, és mire felocsúdtam, már sarkon fordult és elment. Tudtam, hogy most egy fen­séges dolognak lehettem a ré­szese: az isteni gondviselésnek. És csak arra tudtam gondolni, hogy minél hamarabb hálát adjak Istennek.

Rákóczi Bálint – Budapest

Fotó: Sudár Imre