Az alábbiakban közöljük Andrea Riccardi az „Együtt Európáért 2012” című lelkiségi mozgalmak és Európa politikai vezetőinek találkozóján elhangzott beszédét.

EGYÜTT EURÓPÁÉRT 2012

Brüsszel, 2012. május 12.

Európa: remény a válságon túl

Andrea Riccardi

Kedves barátaim! Nem rejtegethetjük Európa válságát. És azt sem, hogy a sok országot sújtó gazdasági válság más válságokkal kapcsolódik össze. Hogyan lépjünk ki ebből? Nem alkalmas, hogy receptekről beszéljünk. Bár ma gyakran az az üzenet terjeng, hogy a válságból egyedül kell kilépni úgy, hogy önmagunkra összpontosítunk. A válságnak megvan az emberi háttere is, a válságok anyja: sok európai magánya. Nem kevesen élnek ebben a helyzetben most, amikor az együttélés több hálója felbomlik: politikai pártok, szervezetek és a család. Az európaiak ma magányosabbak az életben és magányosabbaknak gondolják magukat.

Másrészt pedig olyan kultúrával találjuk magunkat szemben, melyre az individualizmus nyomta rá bélyegét. Ez kihat a személyes életre, a munkára és jóval azon túl is. A közös európai sors gondolatának válsága az életközösség és a sorsközösség válságának képébe helyezkedik bele. Ennek megvannak a következményei az egyes országokban (külön-külön). Az egyik ilyen – és nem a legjelentéktelenebb –, hogy hiányoznak a jövőre mutató távlatok. Hihetetlenül szükség van a távlatokra/célokra. Mert a távlatok a remény ikonjai, melyekre tekintenünk kell, hogy ne legyünk pesszimisták.

Ugyanis, egy teljesen individualista életfelfogásnak lehetnek emelkedett, vagy elégedettséggel teli pillanatai, a közösségi érzés üressége viszont pesszimista légkört kelthet. Így mi, európaiak, akik egy kicsit elkedvetlenedtünk, megkíséreljük, hogy lemondjunk a történelem alakításáról: „úgy élünk a történelemben, hogy nem alakítjuk” – írja Jürgen Habermas – azaz „búcsút mondunk a történelemnek” – mondja XVI. Benedek pápa. Egy túl nagy és összetett világtól tartunk. Mintha meg kellene védeni magunkat a történelemtől és a világtól. Ez volt a hozzáállás 2001. szeptember 11-e, az Egyesült Államokban bekövetkezett szörnyű merénylet napja után. Meg kell védeni magunkat egy ellenségtől, és egy túlságosan agresszív történelemtől.

A francia filozófus, Alexandre Lacroix, felteszi magában a kérdést: „Olyanok vagyunk, mint a rómaiak a birodalom végén, hogy eljutottunk a dicsőséges (és féktelen) történetünk utolsó fejezetéhez? Hedonisták és cinikusak vagyunk, nem törődünk a törvénnyel és Istennel, képtelenek vagyunk önmagunkon kívül komolyan venni bármit is, nem tudunk kivetítődni a jövőbe, ellustultunk a kényelemben, a felületességben, és beszennyeződtünk? Megérdemeljük, hogy más népek túlszárnyaljanak bennünket, akik nálunk fiatalabbak, becsvágyóbbak és erősebbek?” Európa hanyatlófélben lévő kontinens? Már nem a világ közepe, egy olyan világban, aminek nincs közepe.

Át akarjuk méretezni magunkat, visszaszerezni a határainkat. Ez illúzió. Az európai országok nagy része nem nézhet egyedül szembe a globális kihívásokkal, a gazdasági válsággal, az ázsiai óriásokkal való szembesüléssel. Senki se áltassa magát. Ha nem fogunk össze, az európai országok elhanyagolható mennyiség lesznek. És az értékeink felhígulnak a globalizáció sodrásában: veszteség lesz ez a föld számára a szabadság és a humanizmus terén.

Nem nyugodhatunk bele az alkonyba. A keresztények brüsszeli találkozója erős jel: „Együtt Európáért”. 50 év telt el a II. Vatikáni Zsinat óta. Nem úgy emlegetjük, mint öreg nosztalgiázók. A zsinat a jövő távlatának tápláléka marad. 1962. október 11-én XXIII. János, egy nyolcvanegy éves, a zsinat megnyitásán reményteli szavakat mondott:

„Gyakran eljutnak hozzánk olyan hangok, melyek csak a pusztulást és a rosszat látják. Azt mondják, hogy korunk rosszabb a múlthoz képest. Azt hiszem, nekünk másképp kell gondolkodunk, mint a balsors apostolainak. Az emberi események mai helyzetében, amikor úgy tűnik, hogy az emberiség a dolgok új rendjébe lép be…”

Nekünk is ötven évvel a zsinat után másképp gondolkodunk kell gondolkodnunk, mint a balsors apostolainak: az európai hanyatlásra vonatkozóan és arra, hogy az individualista kultúrának kell könyörtelenül érvényre jutni. A zsinat és az Európai Unió szoros kapcsolatban áll egymással. A II. Vatikáni Zsinat volt 1945 óta az első páneurópai esemény, mely a hidegháború ellenére Európa mindkét részéről egybegyűjtötte a püspököket. Ezenkívül – még jóval azelőtt, hogy a globalizációról kezdtek volna beszélni – az európai keresztényeket kivetítette a világba és útjára indította az ökumenizmust.

A zsinat a remény emlékezete. A remény nem tárgyal a pesszimizmussal. Nem csatlakozhatunk az alkony lelkületének mottójához: „Meneküljön, ki merre lát!” Aki hisz, arra hivatott, hogy „arra törekedjen, hogy az előtte lévő reményt megragadja […] lelkünk biztos […] horgonya ez” – áll a Zsidóknak írt levélben (vö. Zsid 6,19). A keresztények az egység és a remény népe.

Egység. A mi történeteinkre gondolok. Minden mozgalom az egyetemesség és az egység álma. A mozgalmak különbözőek, de nem azért, hogy szakadásban éljenek, hanem, hogy egyesüljenek. Chiara Lubich, egy idős asszony, aki soha nem hagyott fel a reménnyel, azt mondta: az egységben mindig benne van a lelkületünk, akkor is, ha nem vallásos jellegű. Az egységben benne van a keresztény és mélységesen emberi lelkület. Vajon mi lennénk azok, akik lélek nélkül beletörődünk a közösségek minden szintű szétbomlásába?

A válasz az, hogy az egység egy-egy álmának szolgálatába állunk: éljük és adjunk tovább a reményt. A legnagyobb európai nyomorúság a remény hiánya. A történelem arra hív minket, hogy bonyolult és nehéz időket éljünk. Nem borzalmasakat és nem kétségbeejtőeket. Még lehet tenni és változtatni. Megvannak ugyan az aggodalom súlyos okai a gazdasági válságban szenvedő sok európai ország miatt is, de a szimpátia és a szolidaritás légkörét kell megteremteni, újjá kell élednie a közös sors érzületének és újjá kell születniük a társadalmi hálóknak.

Azt írja Szent Pál a rómaiaknak: „A remény pedig nem csal meg, mert (…) kiáradt szívünkbe az Isten szeretete…”. A nehézségek közepette korunk lehet a remény kora, mely felszínre tudja hozni a legjobbat: „Ha egyek leszünk, lesz jövőnk, jót teszünk a világnak és saját magunknak”. De kik vagyunk mi? Mindannyiunk mindig is kicsi az élet hívásaival szemben. Azt mondta Hillel rabbi a Jézus korabeli zsidó mester: „Amikor hiányoznak az emberek, igyekezz ember lenni!” Amikor hiányoznak az egység emberei, igyekezzünk mi magunk azok lenni a reménnyel. Így az egység kultúrája, melyet megélünk, kigondolunk, továbbadunk, ismét lelket teremthet kontinensünk, Európa számára.

Elhangzott az „Együtt Európáért 2012” találkozón Brüsszelben, 2012. május 12-én

Fordította: Fekete Mária

Új Város Online