A közösségi élet nemcsak a lelkiségi dimenzióra vonatkozik, hanem magába foglalja a gondolkodást is.

 

Érezzük az ösztönzést, hogy összekapcsoljuk a kultúrát és az egységet. Ehhez mind­két fogalmat mélyebben meg kell érteni. A globalizáció és para­dox módon a széttöredezettség korszakában nem azt mondom, hogy nosztalgiát érzünk, hanem inkább felidézünk egy olyan kul­túrát, amely nemcsak fogalmi ala­pú, nemcsak az értelmet, az intel­ligenciát foglalja magába.

 

Vera Araújo, szociológus, a Fokoláre Mozgalom nemzetközi tanulmányi központjának szakértője, testvérlapunk, a Città Nuova munkatársa.

A kultúrának totálisnak kell lennie, abban az értelemben, hogy felöleli az egész embert, minden képességével, kifejezésmódjával. És főleg az életben kell gyökerez­nie.

Olyan kultúráról van tehát szó, amely mélyen kötődik az élethez, az életért van, ugyanakkor tanul is az élettől. Ez annyit jelent, hogy kapcsolatban van a valósággal, az anyaggal, a világegyetemmel.

A kultúra azon túl, hogy élet­teli, napjainkban semmiképpen sem lehet más, mint párbeszéd. Az ember – ezt sohasem szabad elfelejtenünk – társadalmi lény. Egyéniségében hordozza a kap­csolati elemet, amely mindig a másokkal való kapcsolatba helye­zi létét és cselekvését. Így az isme­ret is a testhez kapcsolódik.

Nemcsak csapatban, hanem testben, ami azt jelenti, egység­ben. A megismerés formális tárgya az igazság. Egységben keresni az igazságot azt jelenti, hogy mindig nyitottnak kell lenni, és engedni, hogy mások igazsága kiegészítse a mienkét.

Ehhez olyan lendületre van szükség, amely jelen van az egész világegyetemben, és minden kap­csolatban: veszíteni, hogy talál­junk, nem létezni, hogy legyünk, semmivé válni, hogy gazdaggá legyünk.

Itt érkezünk el a kultúra után a második elemhez, az egységhez. Az egységhez két úton juthatunk el: a tanítás és az élet útján. Úgy gondoljuk, hogy az egységre te­kinthetünk úgy, mint gondolko­dási kategóriára, jobban mondva, mint egy új tudományos paradig­mára, amely ma a töredékes tudás­ból fakadó igényből jut érvényre. Kutatni, elemezni, értelmezni, magyarázni, elgondolkodni a va­lóságról az egység fényében, új megközelítést jelent. Új paradig­mára gondolni, amely szemben áll a korszakos fejlődésen levő

társadalmunkkal olyan törekvés, mely általában a kultúra világá­ból fakad, és az egyes, nemcsak a humán tudományokból. Számos elképzelés, ötlet van, amelyeket elmélyíteni, igazolni kell.

Az egységet új paradigmaként értelmezni nem jelent vakmerő, a valóságtól való elrugaszkodást, hanem a legteljesebb összhangot a jelenlegi érdekekkel, aggodal­makkal. Sokan osztják ezt a meg­győződést.

Létalapú megközelítésben egy­séget létrehozni két vagy több ember között, egységben élni, annak a gyümölcse, hogy több ember között megvalósítjuk a kölcsönös igazi barátság, a mély empátia légkörét. A hívő számára ez Jézus szavainak megtapaszta­lása: „ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, én ott vagyok köztük” (Mt 18,20). A megszülető egység olyan értékek­kel gazdagodik, mint a bizalom, a meghallgatás, a barátság, melyek a kapcsolatot kreatívvá, innova­tívvá teszik. Egységben élni a kul­túra szempontjából olyan magá­val ragadó kaland részesévé tesz, amely újdonságokkal teli úton indít el bennünket.

Egy egységben végzett kulturá­lis tevékenység erőteljes kezdést kíván, amelyet az egység szövetsé­gének nevezünk. Ez annyit jelent, hogy elkötelezzük magunkat az egymás iránti teljes nyitottságra, a teljes meghallgatásra, hogy be­fogadhassuk és ajándékozhassuk is saját és a mások gondolatait. Előítéletek, előre kész válaszok, szándékos elhallgatások nélkül.

Hogyan lehetséges ez? Aka­ratunk mély lépésével, hogy el­vágjuk saját gyökereinket a jelen pillanatban, hogy magunktól üresen be tudjuk fogadni a másik gondolatát.

Azt hiszem, hogy az egységből születő kultúra hozhatja azt az újdonságot magával, amelyet ke­resünk, és amelynek minimum két jellemző vonása van.

Először is olyan kultúrára van szükség, amely párbeszédben van a múlttal, amely keresi minden kor és minden szélességi fok gon­dolkodóival a kapcsolatot, azokra az igazságokra fókuszálva, ame­lyet az egyén egyedül nehezen tud megtalálni. Ezek az igazságok nemcsak fontosak, nemcsak érde­kesek, hanem elválaszthatatlan, lényegi részét képezik annak az újdonságnak, amelynek építésén dolgozunk. Ez lehetne a művelt­ség valódi célja. Keresni a lehető legmélyebben, a legteljesebben az emberi gondolkodás által megtett fáradságos utat.

Egy második jellegzetessége az egységből születő kultúrának az, hogy mindenkié, azt merném mon­dani, a szó legjobb értelmében vett populáris kultúra. Persze mindig lesznek a kultúrának szakértői.

De a kulturális tartalmakat úgy kell kibontani, szétosztani, hogy mindenki számára érthető legyen, akár tanultakról, akár iskolázatlanokról van szó. Az egyszerű emberek, akik nem vé­geztek egyetemet, sokszor mély megérzésekre, a legösszetettebb problémák megértésére is képe­sek.

Miért engedjük, hogy egyedül a tömegkommunikációs eszkö­zök foglalkozzanak az emberek fejével teletöltve információára­dattal, felszínes és közhelyszerű dolgokkal.

Az igazi kultúra olyan dolog, amely az emberiség növekedé­sét tartja szem előtt, nem elvont módon, hanem a konkrét szemé­lyekre tekint, akik most és a ma társadalmában élnek. Szerintünk így jutunk el a kultúra és az egy­ség útján az egységéhez.

Vera Araújo szociológus

Forrás: CN 2006/23

Fordította: Aranyi Krisztina

Fotók: CN (2)

 

Új Város – 2012 április

társadalom – kultúra – kik vagyunk

KULTÚRA AZ EGYSÉG SZOLGÁLATÁBAN