párbeszéd az olvasóval
NE FÉLJÜNK A POLITIKÁTÓL!
A lakóhelyünk vezetése nem éppen olyan, ami a szívünkhöz közel áll. A közösségi ház vezetője szemmel láthatóan sok programot igyekszik szervezni, főleg a régi stílusban, és olyan előadóművészekkel, akik a „régi szép időket” idézik fel. Fontosnak tartom a párbeszédet, ezért amikor csak tehetem, beszélek vele, és igyekszem kedvező visszajelzést adni a mindenkinek szóló alkalmakról. Egyszer gulyásfőző versenyt hirdetett. Sikerült az egyik kedves szomszédunkkal összefogva részt venni ezen, és legalább jelképesen a település másik felét képviselni. Úgy gondoltuk, könnyű fanyalogni, kritizálni, de talán előbbre visz, ha valahogy kapcsolatba kerülhetünk egymással, meglátva a másikban a jót, a szerethetőt. Jó hangulatú közös alkalomnak bizonyult.
Héjj Judit – Budaörs
CARITAS IN VERITATE
A november-decemberi számban találtam egy interjút Stefano Zamagnival, a bolognai egyetem közgazdaságtan tanszékének vezetőjével a legújabb pápai enciklikáról: „A testvériség nem más, mint – gyakorlati gazdasági megfogalmazásban – a kölcsönösség elve. Ezért húzza alá az enciklika többször is a kölcsönösséget” – olvashatjuk.
Nem is gondolnánk, milyen fontos lépés a közgazdasági gondolkodás történetében, hogy a kölcsönösség elve (újra) teret nyer benne. Egy korábbi előadásban hallottam, hogy Zamagni professzor szerint a társadalom három alapelve:
A csere, ami a hatékonysághoz vezet. Ez a magánszféra fő rendező elve.
Az újraelosztás, ami az egyenlőséghez, szolidaritáshoz közelíti a társadalmat. Ez jellemzően a közszféra feladata.
A kölcsönösség, amely a testvériség megvalósítását célozza meg. Ez a civil szféra specifikus területe. Zamagni szerint a civil szférának – melynek tagjai a nonprofit szervezetek, egyesületek, alapítványok és a „másért vállalkozók”, köztük a közösségi gazdasági cégek –, meg kellene erősödnie, hogy egy súlycsoportba kerüljön a magán- és a közszférával.
Természetesen egy jól működő társadalomban mindháromra szükség van. A kihívás abban áll, hogy lehet ezeket összhangba hozni.
Smohay Ferenc – Budapest
HINNI A FÖLTÁMADÁSBAN!
Ha látod, hogy körülötted hogyan alszik ki a szeretet, és olyanok az emberek bűneikben, mint akiknek elment az eszük, és elposványosodnak árulásukban, mondd magadnak: A szakadék fenekére zuhannak, de meg fognak térni, mert Istentől távol nem tud élni az ember.
Minden szolgálat, amelyet elvállalsz,
a föltámadásba vetett hit tette.
Ha megbocsátasz ellenségednek,
ha enni adsz az éhezőnek,
ha védelmezed a gyöngét,
hiszel a föltámadásban.
Ha van bátorságod házasságot kötni,
ha elfogadod a világra jövő gyermeket,
ha házadat építed,
hiszel a föltámadásban.
Ha reggel vidáman kelsz föl,
ha együtt énekelsz a fölkelő nappal,
ha örömmel indulsz munkába,
hiszel a föltámadásban.
A föltámadásban hinni annyit jelent,
hogy bizalommal öleled át az életet,
azt jelenti, hogy jót tételezel föl testvéreidről,
azt jelenti, hogy nem félsz senkitől.
Hinni a föltámadásban azt jelenti,
hogy gondolsz arra:
Isten az édes jó Atyád, Jézus a testvéred.
Lambert Noben nyomán Csáki Tibor
A TÖKÉLETES-TÖKÉLETLEN
Néha kézbe veszem az Új Város angol testvérlapját, a New City magazint. Legutóbb egy érdekes, kulturális összefüggéseket is feltáró cikket találtam benne.
A Wabi-Sabi japán kifejezés ismerős lehet nekünk, budapestieknek, mert egy japán étteremlánc neve idehaza. Ez a két szó a tökéletlenség szeretetét jelenti. A tárgyakat nem a tökéletességükért értékelik, hanem önmagukért (akár egy csorba bögrét). Saját tökéletlenségük elfogadása, sőt gyakran hiányosságaik felemlegetése a japán emberek lelkivilágára is jellemző. Ez úton válnak szerethetővé egymás számára.
Nálunk a nyugati kultúrában a világot épp ellenkező szempontból értékeljük, mintha a tökéletesség volna az egyetlen érték… a szépség, a külcsín, az erő, a gazdagság, a hatalom. Erre törekszünk mind, abbéli félelmünk miatt, hogy elveszítjük mások szeretetét.
Éreztük-e valaha, hogy azért szeretnek minket, mert vagyunk, minden hibánkkal együtt? Mint a kisgyerek, akit azért szeretnek, mert létezik? Gondoljunk bele, hogy ha ilyen mértékkel szeretnénk egymást, ha az egész társadalomban megvalósulna az emberi wabi-sabi!
Én is ennek a csorba bögrének éreztem magam, amikor Chiarán és a Fokoláre Mozgalmon keresztül megismertem a Szeretet- Istent, Aki feltétel nélkül szeret engem, felemel, és mindig bízik bennem. Szintén Chiara karizmáján keresztül tanultam meg azt, hogy én is éreztethetem másokkal, hogy értékesek, elmondhatom nekik, hogy Isten pont úgy szereti őket, amilyenek. Biztos vagyok benne, hogy amikor majd mindenkihez eljut ez az üzenet, akkor megvalósul Jézus végrendelete, a szeretet civilizációja az egész világon.
Csodálkozhatunk azon is együtt, hogy a kereszténység Istenét kevéssé ismerő japán kultúrában benne vannak az Ige magvai, ahogy a wabi-sabi filozófiáján keresztül is látható, és ha így van, akkor Isten ott is biztosan nagyon nagy dolgokat készít elő a lelkeken keresztül.
Horváth Viktória – Budapest
BÚCSÚ YUKUKÓTÓL
Sok szó esik az Új Városban Loppianóról, a Fokoláre Mozgalom első és legnemzetközibb modelltelepüléséről. Tavaly megtapasztaltam, milyen az egyesült világ kicsiben, amikor február végétől július elejéig ott élhettem. Négy brazil, egy Fülöp-szigeteki, egy ausztrál, egy japán, egy holland és én laktunk, főztünk, tanultunk és dolgoztunk együtt. Meg kell mondanom, igaz, hogy „a szeretet mindent legyőz”. Minden akadályon és különbségen túljutottunk, legyen az a konyhában használt fűszerek használata, a takarítási szokások vagy a lelki tapasztalataink megosztása.
Év végén még egyszer kimentem pár napra Loppianóba, hogy elbúcsúzzam japán társamtól, Yukukotól, akivel a legjobb barátok lettünk, és aki csak most utazott vissza Nagaszakiba.
Tudni kell, hogy a japán barátnőm még most sem beszél magas szinten olaszul. De ez minket eddig sem akadályozott az eszmecseréinkben, és ezúttal sem. Utolsó este legnagyobb meglepetésemre Yukuko azt javasolta, hogy játsszunk. Akár hihető, akár nem, megtanítottam kanasztázni, közben jót beszélgettünk. Egészen rendkívüli volt arra gondolnom, hogy holnap valószínűleg örökre búcsút veszünk egymástól, most pedig azt magyarázom neki, hogy a piros hármast tegye ki, mert sokat ér, és húzzon helyette egy új lapot, a fekete hármast viszont dobja el azonnal.
Másnap az utolsó közös misére menve mutatta Yukuko, hogy Rácz Ica, az egyik első magyar fokolarina emléknapja van. Hát igen, ez tényleg nemzetközi lelkiség: egy japán mutatja egy magyarnak Olaszországban, hogy kire emlékezünk. Hálát adtam ezért, s persze, Icáért is.
Fábián Zsuzsa – Eger
Új Város – 2010 március-április
párbeszéd az olvasóval