Egyetemi tanóráim előtt akadt még egy kis időm, ezért beugrottam a közeli kápolnába.

Gondoltam konzultálok kicsit a Jóistennel lelki dolgokról. Két sorral előttem egy néni ült és egészen belemerült az imakönyvébe. Egészen addig, amíg meg nem érkezett egy másik hölgy, aki elkezdett tenni-venni a sekrestyében és a kápolnában. Láthatóan ottani segítő volt. Nagyon halkan csinálta, senkit sem zavart, az előttem ülő néni mégis (egyik pillanatról a másikra) teljesen kiborult. Nyomdafestéket nem tűrő szavakkal mindenfélének elhordta a hölgyet, ok nélkül. Egyáltalán nem értettem miért háborodott fel. Teljesen ledöbbentem. Annál jobban reagált a sekrestyés, aki nem vette fel a kesztyűt, hanem kedvesen rámosolygott, befejezte a munkáját, majd kiment. Kifele menet azt mondta nekem, hogy nem igazán érti a nénit… Én sem értettem… Annál aggasztóbb volt, hogy így ketten maradtunk. Bíztam benne, hogy megúszom, de nem… A néni hamarosan hátrafordult és folytatta. Körülbelül percenként kért bocsánatot, hogy megzavarja az imádságomat, de az mégis tűrhetetlen, hogy milyen emberek vannak, lenézik a másik embert és hasonlók… Kicsit összefüggéstelenül beszélt. Ötletem sem volt, hogyan reagáljak. Bújjak ki a konfliktus elől és hevesen bólogatva próbáljam lerázni? Hivatkozzam arra, hogy kápolnában vagyunk és intsem csöndre? Vágjak vissza neki, hogy egyáltalán nincs igaza? Mi legyen? Végül – bár továbbra sem értettem, min borult ki – azt javasoltam, érdemes lenne imádkozni azért/azokért, akik "megbántották". Láthatóan nem vette a lapot, ugyanakkor hamarosan odajött mellém és a fiáról kezdett mesélni, aki meghalt. Ekkor együtt imádkoztunk a fiáért, majd az életükről is mesélt. Végre egy kis béke költözött a kápolnába. Szerettem volna megszüntetni a néniben lévő békétlenséget az ott dolgozó hölggyel kapcsolatban, de ezen a fronton kudarcot vallottam. (Valószínűleg erre pont a sekrestyés reagált jól.) – Sokszor látványos, érezhető javulást, eredményt várok egy-egy szituációnál és most nem volt ilyen. De pont attól, hogy megszűnt a javítási szándék irányába tett ragaszkodás, Isten kezébe kerülhetett a gyeplő. Ott pedig csak jó helyen van az irányítás.

G.L.

"Békét ad még a zaklatott (…) pillanatokban is…"