Majnek Antal

Munkácsi megyéspüspök

Keresztény álom

Miről álmodozik az ember? Amire vágyakozik. Ami hiányzik. Hogy mennyi minden hiányzik az életünkből, kapcsolatainkból, azt itt mind fel lehetne sorolni. Szent Ágoston szerint az embernek olyan nagy a boldogságvágya, hogy az álmaink is akörül forognak, amit nagyon mélyen szeretnénk, és ami hiányzik, amitől igazából szenvedünk. A boldogságunk, a békesség önmagunkkal, önmagunkban, a szívünkben, és nyilván a kapcsolatainkban, a felebarátainkkal, vagyis a „közelben élőkkel”. Hogy boldogság legyen a családokban. Az embernek a legszebb élményei a gyermekkori élmények. Amikor apukával, anyukával, a testvéremmel együtt játszottunk, kirándultunk… még a szegénységben is. Milyen nagy öröm volt!

Régebben még arról álmodoztam, hogy bárcsak jobbak volnának a külső körülmények. Aztán ifjú koromban arról, hogy bárcsak a vezetők jobbak volnának. Persze még most is vágyom arra, hogy szüntessék meg a szörnyű szegénységet, a korrupciót, az uzsorát, szűnjön meg a vadkapitalizmus. Milyen szép volna az élet, ha betartanák Mózes törvényeit, de még a jóbel-évről szólót is! Ha aztán az olyan nagy szentekre nézek, mint Assisi Szent Ferenc, megértem, hogy miért nem törekedett a világot megváltoztatni; mert hitte, hogy az ő álma valóság: a szeretet Istene és az ő szép országa. Erre eszmélt rá egyre jobban, együtt akart élni Vele. S ezután jöttek mellé az emberek, akik követni akarták, vele együtt élni az ideált!

Tehát nem másokat szeretnék megváltoztatni, hanem magam akarok találkozni a szentséggel, a széppel, a jóval, és minél inkább töltekezni vele. Nekem kell igyekeznem! Ne mástól várjam, hogy az álmaimat megvalósítsa, vagy segítse, mert ez zsákutca. A Fokoláre Mozgalomban is az tetszett meg, hogy ezt próbálja meg egy másikkal, egy harmadikkal együtt, egy – akármilyen kicsi – közösségben, egymást segítve megélni. És ami a legfontosabb – és ezt nagyon Szent Ferenc-i gondolatnak érzem –, hogy a gyakorlatba kell átvinni, a látható világba szülni az Isten adta álmokat!

Ferences álom

Én először a szegénységet, a ferences karizmát nagyon külsőleg gondoltam el. Limai Szent Róza azonban azt írja, hogy a nélkülözést, a szenvedést csak az tudja vállalni, aki fölismeri Istenben és az Ő országában a végtelen boldogságot. Ugyanígy a szegénységet is csak akkor tudom igazán, szépen megélni, ha az Isten végtelen szeretetének gazdagságát érzem, tapasztalom és egyre inkább élem, benne vagyok. Ez a döntő! Nem a szegénység külső vonatkozásai, hanem az Isten gazdagságának végtelen távlatai. Ez a lényeges! Többször kell elvonulni a pusztaságba, akárhova, egy „elzárt kamrába”, és hagyni, hogy Ő szeressen, hogy Ő adjon álmokat, és egy kicsit sütkérezni az Ő szeretetében. Ez a fontos, és nem a nyüzsgés, a tevékenység, a látszatdolgok, a külsőségek. Ilyenkor az ember szinte ösztönösen megszabadul minden gátló, földi gazdagságtól, mert észreveszi, hogy ez akadályozza az igazi gazdagság megszerzésében, élvezésében. Úgy érzem, az egyháznak is ez az álma. Ratzinger bíboros olyan szépen írja egyik könyvében, hogy az igazi szabadság csak a boldogító szegénységben szerezhető meg, a sok mindenről való lemondásban.

A szabadság kulcsa tehát a „szegénység úrnője”, aki elvezet Isten szeretetének végtelen gazdagságába, szépségébe, mert csak ebben a boldogságban, ebben a szerelemben fogom az összes többit is már-már automatikusan elhagyni. Önmagában a szegénység ideáljáért harcolni nem érdemes, abban nincs öröm.

Kárpátaljai álom

Gondolok a soknemzetiségű kis Kárpátalja minden lakójára, egyházainkra. Az az érdekes, hogy amikor idejöttem, ’89-ben, a Szovjetunió végnapjai idején, akkor boldogabbnak találtam őket, annak ellenére, hogy nagy volt a nyomorúság. Hogy mennyire örültek a visszakapott templomnak! Hogy milyen boldogok voltak, amikor bejöttek Isten házába! Zsúfolásig megteltek a templomok! Milyen sok gyermek járt akkoriban a szentmisékre és a hittanra! A boltokban alig volt valami, de nagy volt a boldogság, teli volt mindenki reménységgel! Nem volt bennük semmi pesszimizmus.

Most, ahogy már kezdenek jobban élni, most mintha már alábbhagyott volna az a lelkesedés. Kevesebb az öröm, talán még a reménység is. Kevesebben vannak a templomokban, a hittanórákon. Sok új egyház született, sok felekezet jött be Kárpátaljára. Harcolnak a hívekért, különösen a gyerekekért. Szomorú látni, hogy az iskolákban – mesélik a hitoktatók – csokival, mindenféle játékokkal próbálják elcsábítani a gyerekeinket.

Álmok Kárpátalján? Sokan az álmaik megvalósulását Magyarországon vagy Németországban képzelik el. Az én vágyam az, hogy ne menjenek el erről a helyről, amely sokak szemében süllyedő hajónak tűnhet. Nemcsak magyarok hagyják el az országot, ötmillió ukrán állampolgár dolgozik külföldön, és félő, hogy nem mind tér vissza. Az ország lakossága az utóbbi két évtizedben ötvenkettőről negyvenhat millióra csökkent.

Álmodom arról is, hogy legalább a templomba járók fogadják el a következő gyermeket. Itt kezdődik minden megújulás, ha Isten ajándékának fogadják el az új életet! De sok szép példát látunk már, hála Istennek! Én olyan boldog családokról és más boldog közösségekről álmodom, akik örömmel jönnek a templomba, s ott mind szeretettel fogadják egymást és élő hittel dicsérik az Atyát akkor is, ha különböző nehézségekkel küzdenek. Hála Istennek, ez az álmom egyre többször válik valósággá.

Észrevettem, hogy ez tőlünk, papoktól is függ! Ha mi boldogan és reménységgel indulunk a templomba, s így szólunk a hívekhez, akkor mind nagy örömmel megyünk ki a miséről, és akkor ők sem futnak még haza, akkor még ott beszélgetnek egymással. A megtapasztalt reményteli szeretet közösséggé formál bennünket. Így már megvalósult az álom: ezek a hívek Isten házában találták meg a boldogságot és onnan viszik azt haza.

Lejegyezte: Tóth Pál

Fotó: Tóth Pál

Új Város – 2012 március

vallomás – a holnap egyháza

VALÓSÁGOS ÁLMAINK