Már a jegyességünk idején is sokat beszélgettünk az ökumenizmusról Gyulával, akivel másfél éve vagyunk házasok.  Én református családból származom, ő egy nagyon aktív és élő katolikus közösségben, a Fokoláre Mozgalomban nőtt fel. Az együtt járás alatt is vasárnaponként közösen jártunk templomba, kezdetben jobban figyelve arra, hogy nagyjából rendszeresen látogassuk a református és a katolikus szertartásokat. Mivel én szívesen járok misére, és őszintén szólva, sokkal rugalmasabb időbeosztást is lehetővé tesz, hiszen a szertartások nem csupán vasárnap reggel vannak, így egyre gyakrabban a katolikus szentmiséket részesítettük előnyben a református istentisztelettel szemben.  Az idő múlásával, ahogy a közöttünk levő kapcsolat mélyült és elkezdtünk a házasságra készülődni, egyre többször éreztem a szentmiséken, hogy a legfontosabb részből kimaradok. Amikor a többiekkel együtt Gyula is áldozni ment, én mindig a padban maradtam. Egyrészt nagy öröm volt bennem, hogy ő magához veszi az Eucharisztiát, de egyszersmind nagy magányt éreztem és a vallási különbségünk fájó kifejeződését. Amikor visszaült mellém a padba, akkor éreztem, hogy a szeretete is megújul irántam, mégis nehéz volt ezt az érzést elfogadni. Az esküvőnk alkalmával vált számomra világossá, hogy a különbözőségünk miatti aggodalmaim feleslegesek. Úgy döntöttünk, hogy ökumenikus szertartás szerint kelünk egybe, amelynek során mindkét esküt elmondtuk. A két eskü szövege nagyon jól kiegészítette egymást. Összességében azt hiszem, számomra ekkor vált teljesen világossá, hogy a köztünk levő kapcsolat minősége nem a vallásainktól függ, hanem az egymás és a közös Istenünk iránti szeretettől. Az egyetlen feltétel a szeretet, ez pedig közös, mondhatnám ökumenikus, felekezeteken és vallásokon felül álló.

Koncz Emőke Kinga

Új Város – 2011 január-február