Koreában már hetekkel ezelőtt megtapasztalták azokat a Koronavírus-járvány miatt kialakult nehézségeket és korlátozásokat, amik itt Magyarországon még előttünk állnak. Két koreai, elkötelezett keresztény fiatal, a tegui Seo He Rin Yopi  és a Kumiban élő Micaela Jeong Mi Hye tapasztalata a krízis napjaiból. Szavaik bátorítást adhatnak az előttünk álló időszakra.

Itt, Teguban nagyon súlyos a helyzet a koronavírus miatt, ezért szinte sosem megyek el otthonról, és egész nap csak fel-alá járkálok a lakásban. Van azonban egy éles hang, amely folyton megzavarja a nyugalmamat – a mentőautók szirénája. Ugyanis pont a kórház mellett lakom, ahova behozzák a koronavírussal megfertőződött embereket.

Korábban, amikor meghallottam a mentőautó szirénáját, imádkozni kezdtem a beszállított emberekért, most viszont, hogy egyre gyakrabban hallottam a szirénázást, ima helyett az a gondolat futott át az agyamon, hogy „már megint egy koronavírusos!”, aggodalom és idegesség töltött el. Már hallani se akartam a szirénákat.

Eljött a hamvazószerda. Írtam egy listát arról, hogy mit fogadhatnék meg a nagyböjtre, és a listán szerepelt azt is, hogy minden nap imádkozni fogom a rózsafüzért. Megkérdeztem magamtól, hogy én, mint hívő fiatal, miben adhatnám a részemet ebben a nehéz helyzetben. Az fogalmazódott meg bennem, hogy imádkozhatom, és mindent Jézusra bízhatok.

Az első nap, amikor imádkoztam a rózsafüzért, gondoltam az összes koronavírusos betegre és mindazokra, köztük magamra is, akik nehéz helyzetben vannak. Rájöttem, hogy az aggódás és idegeskedés helyett inkább imádkoznom kell, hogy így váljak eggyé a többiekkel a nehézségben. A keresztre feszített Jézussal együtt ölelhetem át ezeket a fájdalmakat.

Másnap megint arra az éles hangra ébredtem fel. Megint egy mentőautó ment el a ház előtt. De most új módon tudtam reagálni erre a hangra, amiről korábban már tudomást se akartam venni. Jelzéssé vált számomra, hogy minden fájdalmat átölelhetek, és mindig szerethetek jobban. Isten jele volt ez, amivel arra kért, hogy az imádságon keresztül váljak a béke eszközévé.

Az aggodalmam egy szempillantás alatt megszűnt, és osztozni tudtam mások fájdalmaiban az imán, mint a béke eszközén keresztül. Ez a hang emlékeztetett arra is, hogy veszítsek el mindent, ami nem Istentől származik. Óriási öröm volt a szívemben! Az imán keresztül szeretném megerősíteni mindenkiben az erőt, aki a COVID-19 betegségben szenved! Együtt leküzdhetjük ezt a fájdalmas helyzetet!

Seo He Rin Yopi

Kumi és Észak-Kjongszang helyi közösségével elkezdtünk maszkokat készíteni, melyeket a koronavírus által leginkább sújtott helyeken akarunk szétosztani. Az egész úgy kezdődött, hogy egy barátnőnk pénzt ajánlott fel Dél-Korea leginkább sújtott területe – vagyis a tartományunk – betegei részére. Azt a tanácsot kaptuk, és mi is úgy gondoltuk, hogy a környezetszennyező eldobható maszkok helyett inkább mi magunk gyártsunk mosható, pamutból készült maszkokat.

A félelem dermedtségéből, mely addig gúzsba kötött, éreztem, felmelegszik a szívem, mert konkrétan élhetem az igét. Most hétvégén össze fogunk gyűlni, és – mindannyian maszkot viselve és kellő távolságot tartva – együtt fogjuk megtanulni, hogyan lehet elkészíteni a maszkokat, amelyeket aztán otthon is mindenki tovább gyárthat.

Olyan, mintha a szeretet e kicsi lángjából megvalósítanánk az evangélium mondatát, hogy „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, én ott vagyok köztük”. Nagy öröm van bennem, hogy megtaláltuk a módját, hogy konkrét tettekkel szeressünk, s remélem ránk nézve, Isten is örömét leli.

Micaela Jeong Mi Hye