Klaus Hemmerle egykori aacheni püspök gondolatai segíthetnek minket, hogy a nagyböjti készületben visszataláljunk az igazi imához, ne sajnáljuk rá az időt, és a szürkének tűnő hétköznapokban is felfedezzük Isten jelenlétét.

A szemlélődő élet azt jelenti, hogy észrevesszük minden dologban Isten jelenlétét, engedjük, hogy megérintsen és mozgasson, fenntartson és eltöltsön a jelen lévő Isten. Isten, aki jelen van a világban. Isten, aki jelen van az egyházban, a testvéri együttlétben. Más szavakkal: a fölöttünk és bennünk élő Isten. Isten, aki rajtunk kívül van és mégis itt él közöttünk. Fontos, hogy ne mulasszunk el egyetlen alkalmat se, hogy Vele legyünk, hogy ott maradjunk Nála: az Abszolúthoz kapcsolódva, Aki köztünk van.
Hogyan juthatunk el erre a szemlélődésre? Négy lépést javaslok.

Az első: Viseljük el magunkat, a világot, a többieket, az egyházat, a kollégáinkat, a közösségeinket Isten előtt. Álljunk Isten elé, hozzuk elé idegességünket, ellenszenveinket, agresszív érzéseinket, megrögzött gondolatainkat és állapítsuk meg: nyugtalan vagyok, lobbanékony, zaklatott, minden, csak nem kiegyensúlyozott. Ezen nem tudunk egykönnyen változtatni –, de hihetünk abban, hogy Ő mindezt elviseli, ahogy bennünket is elvisel. Ha törekszünk a magunk nyugtalanságát elviselni, hiszen Ő elvisel minket, hiszünk abban, hogy ő mindent elvisel, ami minket nyugtalanít, akkor megszólal bennünk egy szabadító hang, egy szabadító igen, amely távlatot nyit.

Így lehetővé válik a második lépés: Magunkat, a többieket, a világot, az egyházat és mindent, ami hozzá tartozik, helyezzük Istenbe. Ez valami olyasmi, mintha megszólítanánk az Urat: Te mindent magadba foglalsz, még engem is, neked adom magam, rád bízom magam, nem akarom magamban tartani és megoldani ezeket a dolgokat, ez a te ügyed, saját felelősségem is a te ügyed, én beléd helyezem magamat és minden ügyemet.

A harmadik lépés: Miután szóltam Istenhez, ez átalakít engem, így megtanulok vele látni, megtanulom tőle a látásmódját: változtatni a hangsúlyokon; meglepődni olyan dolgokon, amelyek korábban rendben lévőnek tűntek; megőrizni a nyugalmamat, ha valaki megbánt. Ehhez a lépéshez tartozik, hogy nézőpontot váltok, mondhatnánk: Istennel és Istentől tanulom a látást. Ha otthont veszünk az ő tekintetében, nem ahhoz kapunk azonnal hatékony segítséget, hogy ezt vagy azt jobban csináljunk, hanem inkább ahhoz, hogy tényleg Istenben legyünk és általa jelen legyünk.

Ebből fakad a negyedik lépés: Magát Istent nézni, elviselni Őt magát bennem, a többiekben, a világban, az egyházban. Így megvalósul bennünk Isten jelene, Isten titka, Isten arca, amely Jézus Krisztusban mindenkihez lehajolt, mindent magáévá tett, mindent felemelt. Újra és újra felfedezhetjük a Keresztre feszített arcát, a Keresztre feszítettben pedig minden szeretet, amely átalakít és győzedelmeskedik: a Bárány Fénye.

Biztos, hogy ez az Istenben elmerülő, szemlélődő ottlét időt igényel. S úgy tűnik, hogy nekünk általában nincs időnk. De nem az az igazság, hogy épp akkor veszítjük el az időt, amikor a szemlélődésnek szentelt időt csökkentjük? Minél több teendőm van, annál nagyobb szükségem van az imádság idejére. És akkor következik a „csodálatos időszaporítás”: az Istennek ajándékozott időnek köszönhetően több idő áll rendelkezésemre. Vagy legalábbis olyan idő, melyet jobban, készségesebben, szeretettől átitatottabban ajándékozhatok másoknak.

Címkék: Klaus Hemmerle, nagyböjt, szemlélődés, lelkiség

Forrás: Klaus Hemmerle: Gerufen und verschenkt. Leipzig, 1986. 107–109. Magyarul egy részlete: Amint az Atya szeretett engem… 1. Budapest, Új Város, 2010. 54.
Fordította: Paksy Eszter
Fotó: Pixabay