Több mint húszévnyi, hivatásként megélt munka után nem könnyű a váltás, még ha a körülmények azt mutatják is: most mégis ez Isten akarata.

Huszonnégy évig tanítottam egy újpesti gimnáziumban biológiát, kémiát, természetismeretet. Oktattam tájfutást, kirándulni  jártam, táboroztattam, osztályfőnök voltam. Ez volt az életem, a hivatásom, a küldetésem, szívvel-lélekkel ennek próbáltam megfelelni. Álommunkahelyem volt, a terheket én tettem saját magamra. Emellett a helyi katolikus közösségben is aktív szerepet vállaltam, egészen addig, míg lett egy idegkimerültségem, s akkor a plébános azt tanácsolta, hogy egy évig ne vállaljak föladatokat a közösségben. Legalább itt visszaléptem, de valami más nem oldódott meg.

Pünkösdkor a családommal elmentünk Szilvásváradra, ahol feleségem, Zsuzsi, séta közben figyelmeztetett, hogy gondok vannak otthon. A gyerekek azt érzik, hogy nem figyelek rájuk, nem tudom, mi van velük, türelmetlen vagyok. Elmondtam, hogy a tanítást hivatásként élem meg, nem tudom félgőzzel végezni a munkámat, de ha valóban ilyen komoly a helyzet, akkor lemondok minderről, s keresek egy nyugodt, nyolcórás állást, ahol nem kell hajnalban dolgozatokat javítani, hazavinni a gyerekek lelki problémáit. Másnap ott mentünk misére mindannyian, az atya arról beszélt, hogy Isten után első a Család! Evvel folytatta: „Ha valaki valamilyen talentumot kapott, akkor kötelessége azt gyakorolnia.” Ez a szentbeszéd nekem, nekünk, rólunk szólt. A leckét ismét föladták! Hazajöttünk, s én megnyugodtam, mert beszéltünk a helyzetünkről, szép volt a mise, a hétvége, tehát mehet minden tovább, majd jobban figyelek. Másfél hónap múlva a lányunk évzáró regnumi összejövetelén voltunk a többi szülővel közösen. A regnum-vezetők bejelentették: hat év után lemondanak, mert a családot választják. Hazafelé menet az autóban a tanári mivoltom kapcsán úgy összeszólalkoztunk a lányommal, hogy a dühtől vezérelve kiugrottam a kocsiból, bevágtam az ajtót, s világgá mentem. Egy óra bolyongás után szégyenkezve tértem haza, direkt lábujjhegyen osontam be. Az előszobában lekuporodtam, s titokban-csendben hallgattam a szeretteim beszélgetését a nappaliban. Akkor nem a feleségem „bőkötényében” elrejtett, becsomagolt mondatok hangzottak el. A valóság szörnyű volt: egy mindenkire odafigyelő, másokra mosolygó, de otthon türelmetlen, fáradt, időnként agresszív apuka valós rémképe rajzolódott ki! A beszélgetés hosszú, őszinte, számomra lesújtó volt. Annyira összetörtem, hogy sírni sem maradt erőm. Csak ültem, s a közben engem fölfedező gyerekek zavartan aludni tértek. Zsuzsi is hívott szeretettel, de én a dolgozószobába bujdokoltam gondolkozni, imádkozni, tépelődni. Reggelre meghoztam a döntésemet: életmódot váltok, otthagyom az iskolát, s igyekszem jóvá tenni, amit lehet. Bejelentettem a családomnak. Vegyes volt a fogadtatás, de összességében támogattak.

Beadtam a fölmondásomat is, igyekeztem az utolsó hétig titkolni a döntésem az osztályom előtt. Ekkor kezdődött el az igazi vívódás. Az iskolavezetés kérte, hogy az évzáróig gondoljam meg. A szüleim mindenben támogattak, viszont a barátaim, kollégáim minden lehetséges szempontot fölvetettek, kifejezték aggodalmukat. A tanév közeledtével két kedves kolléganőmmel, barátommal jutalomkönyvet vásárolni voltunk épp, utána egy kávézóban folytatták a lelki gyúrást, illetve győzködést. Akkor váratlanul fölbukkant egy fiú az osztályomból, s kiderült, hogy már nagyon várják a gyerekek a nyári osztálytábort. Kényszeredetten mosolyogtam, s makogtam valamit. Micsoda véletlen volt, s mégse ütött szíven, pedig csupán két dologra vágytam: hogy elmenjek egy kápolnába csendesen imádkozni (amit édesanyám aznap a lelkemre kötött), és egy isteni jelre, ami igazán szíven üt. Hazafelé autókáztunk, egyikünk kiszállt a templomunknál misére. Én magamban bosszankodtam, hogy mise van, mikor én magányos imára vágynék. Miután a másik kolléganőmet hazavittem, tőlem szokatlan türelmetlenséggel  sürgettem a kiszállást. Egy furcsa érzés kerített hatalmába, s mágnesként húzott a kápolnába: misére kell mennem! Rohantam a templomba, s meglepődve láttam, egy idegen atya celebrálja a misét. Végig feszülten figyeltem, de nem jött válasz. Az atya azonban nagyon karizmatikus, magával ragadó volt, annyira, hogy mise után követtem a sekrestyébe, s kértem, szánjon rám egy kis időt, mert lelki segítségre van szükségem. Épp a Ferenciek terére kellett mennie, így fölajánlottam, hogy elviszem kocsival. Megkérdeztem, hogyan szólíthatom. Megállt, felém fordult, mélyen a szemembe nézett, s anélkül, hogy bármit tudott volna rólam így válaszolt: „Tudja mit? Szólítson Tanár úrnak, legtöbbször így szólítottak.” Döbbenten ültem be az autóba. A Deák térig elmondtam a fél életemet, a helyzetem, a vergődéseim, a sikereim, a hiúságom, a dilemmáim… Mindvégig csendben, figyelmesen, jóságos mosollyal az arcán hallgatott. Megérkeztünk a Piarista Gimnázium elé, szóvá tettem, hogy tilos ott megállni. „Ne törődjön vele, itt én vagyok a főnök. Állítsa le a motort, és figyeljen rám! Biológia-kémia szakos tanár voltam, tanítottam, éjszakánként dolgozatokat javítottam, kísérleteket állítottam össze, a tanév végén egyik táborból vittem a gyerekeket a másikba. Pontosan tudom, miről beszél. Együtt tanítottam világi tanárokkal. Láttam, hogyan feszülnek meg a hivatásuk és a család között. Figyeljen ide! Magát négy ember várja otthon, hogy egy nyugodt apuka menjen haza, és békességet vigyen haza. Engedje el a tanítást, kezdjen mindent elölről, építse föl az életét újra! Meglátja, a Jóisten megsegíti. Ez a maga útja, ezt mondom magának.” A válaszától rázkódva, zokogva mondtam neki és Istennek köszönetet. 

Másnap végleges választ adtam mindenkinek. Az osztályomtól a bizonyítványosztás után búcsúztam el (életem egyik legfájóbb napja volt). Rövid álláskeresés után (ismét a gondviselésnek köszönhetően), egy óbudai gimnáziumban kaptam nyolcórás pedagógus-asszisztensi állást. Stresszmentesen szolgálom ki azokat a hősöket, akik lelkesen futják végig a pályát. Béke van a szívemben, s remélem, ezt a családom is érzi, s mindjobban érezni fogja! Istennek legyen hála.

Antal István

Fotó: Antal István családi albumából

2018/2. március-április
Rovat: Gyöngyszem