Egy nyugdíjas házaspár története költözésről, váratlan betegségről, mindig jókor érkező segítségről.

Géza: Bár 47 éve vagyunk férj és feleség, szó szerint „házasok” csak nemrégiben lettünk. Még márciusban döntöttünk a „házasodás” mellett. Géza fiunk és családja – akikkel eddig szomszédos panellakásokban laktunk – már régóta szerettek volna kertes házat, de hamar világos lett, hogy saját erejükből nem tudnak venni megfelelőt, ez csak velünk együtt sike-rülhet. Számunkra nem volt egyszerű a döntés, de Ábrahámra gondolva, aki 75 évesen követte az Úr hívását, és elindult, hogy ott lakjon, ahová Ő hívta, mi is Istenre bíztuk magunkat, és belevágtunk – hiszen még nem is vagyunk 75 évesek.

A nemrég óta egy házban élő, id. és ifj. Farkasék.

Kati: Eleinte minden szépen folyt, hamar találtunk vevőt a lakásunkra, a banki ügyek is jól kezdődtek. Amikor már nagyon bíztunk volna magunkban, az Úr próbák elé állított minket is. Ugyan tőlünk nem a fiunkat kérte, de nekünk sem volt könnyű. A bank húzta-halasztotta az áthidaló hitel megadását, az idő kezdett szoríta­ni. Csiki-csuki helyzet állt elő: az új lakást akkor kapod meg, ha teljes egészében kifizetted, de kifizetni csak akkor tudod, ha eladtad a régit. Ezt egy huszárvágással, a rokonaink, ismerőse­ink, és a föntről kapott segítséggel megoldottuk. Olyanoktól is óriási segítséget kaptunk, akik maguk sem dúskálnak a javakban. Ez volt az első csoda, amit aztán még több követett.

Géza: Az igazi próbatétel május közepén érkezett Kati váratlan, súlyos betegsége formá­jában. Spontán fakadtak fel belőlünk a kérdések: Miért? Miért éppen mi? Miért éppen most…? De kitartóan imádkoztunk, és megkaptuk a választ: „Elég neked az én kegyelmem.”

Mert nem a banki hitel, vagy a testi egészséged a fontos (persze, ezek is kellhetnek), hanem az, hogy bízol-e Benne, rá tudod-e bízni magad, fölismered-e, most éppen kit, és hogyan kell szeretned. Le tudsz-e mondani arról, ami (vagy aki) neked fontosnak tűnik, azért, hogy a szeretet új oldalát tapasztald meg, és gyakorold? Fölismered-e az elhagyott, kereszten szenvedő Jézus arcát a melletted lévő emberben? Tudsz-e vele együtt az Atyához kiáltani, és az Ő akaratába belesimulni akkor is, ha keserű a pohár? Bízol-e abban, hogy Jézus a te föltáma­dásodat is elhozta a sajátjával?

Kati: Amikor a betegségemről kiderült, hogy mennyire súlyos, nem mondtuk el rögtön a gyerekeinknek. A házastársaikkal együtt, mind a tízen részt vettünk egy szentmisén, hogy utána ennek fényében mondjuk el. Az olvasmány aznap a Krisztusban újjászületett emberről szólt. A második korintusi levél egyik mondata telibe talált: „A régi megszűnt, valami új valósult meg.” Ez az új egészen biztosan Istentől jött. Ő nem ad rosszat nekünk, de megengedi, és ha bízunk benne, figyelünk Rá, a rossz is az Ő dicsőségére szolgálhat.

Géza: Ahol nagy a szükség, közel a segítség. Hívásunkra, meg anélkül is, elindult egy szere­tet-cunami. Szinte hihetetlen volt, habár már korábban is sokszor megtapasztaltuk, mennyire élő a plébániai közösségünk. Csak egy példa: az egyik szombatra kértünk segítséget a csoma­goláshoz, hurcoláshoz. Nekem pár nappal koráb­ban kiújult a lumbágóm, járni sem volt könnyű. A segítségkérő e-mailre alig csordogáltak a válaszok. És szombatra annyian lettünk, hogy szinte nem tudtunk mindenkinek munkát adni. Többen, akik nem tudnak cipekedni, pogácsát buktát hoztak, hogy ne fogyatkozzon az erőnk. Ez több hétvégén is megismétlődött. Elindult az ima-cunami is. Nemcsak itthon, hanem sok-sok kilométer távolból is, más országokból, földré­szekről is, és ez a mai napig sem ért véget.

Kati: A konkrét testvéri szeretetet is meg­tapasztaltuk: a húgom, aki abban az időben szintén meghirdette a két utcával arrébb fekvő házát, visszalépett az eladástól, hogy nekünk segíthessen. Teljesen felvállalta nálunk a csomagolást, szervezte a segítőket, Gézával együtt bonyolította a költözést.

Géza: Világos volt, hogy az új házban sok mindent föl kell majd újítani. A magyar építőipar idén igencsak beindult, mindenhonnan azt hallottuk, hogy igyekezzünk, mert nem fogunk mesterembereket találni. Találtunk. Volt közöttük olyan, akit lelkesen ajánlunk másoknak is, mert időben, kiváló minőségben, a megállapodott áron csinálta meg a dolgát; volt olyan, akinek megköszöntük a munkáját, de csak feltétele­sen ajánljuk; és bizony olyan is, aki itthagyott minket, mert ő késznek ítélte, ami korántsem volt az, még másfél hónap után sem, pedig egy hétre ígérte. Jött szakmai segítség a családból is, amin nemcsak a közvetlen rokonságot, hanem a közösséget is értem. Voltak persze kellemet­len meglepetések is, ami egy régi ház esetében igencsak gyakori. Sokszor járt a fejemben Sillye Jenő egyik dala, ami Izajás 40,31-ből idéz: „Akik az Úrban bíznak…” Végül minden megoldódott.

Kati: Amikor ki kellett költöznünk a régi lakás­ból, még nem tudtunk beköltözni az új helyre, és ebből is bőven fakadtak új tapasztalatok. A lányunknál kaptunk helyet, mert ugyebár ők alig vannak kilencen, és ahogy viccesen mond­tuk: ott két további ember kevésbé tűnik föl. Praktikus megoldás volt, hisz közelebb kerültünk az új házhoz, ugyanakkor sok év után szó szerint „testközelből” ismertük meg az egyik gyerekünk családjának életét, annak örömeivel és nehézsé­geivel. Mi négy gyereket neveltünk. Láttuk, hogy a hét gyerek nagyságrendileg több felada­tot jelent. Reggel öt gyereket útnak indítani, a gyerekek programjaival kapcsolatos logisztikát megszervezni, az öt iskolás gyerek majdnem egyszerre, de persze különböző iskolákban tartott szülői értekezletéire elmenni, este az összes gyereket sorban úgy a fürdőszobába tuszkolni, hogy időben lefekhessenek. Ez az együtt töltött idő sokkal többet jelentett, mint egy-egy születésnapi, évfordulós, vagy akár nyaralós együttlét. Bőven volt részünk a nagy­szülői szíveket megmelengető tapasztalatokban.

Géza: Az új házban még igencsak van rendez­getni, pakolni való. Még nem tudtunk igazán nekikezdeni a kicsomagolásnak, mert még mindig dolgoznak mesteremberek. Nem is vagyunk kiváló szervezők, meg az anyagi lehe­tőségek miatt sem tudtuk úgy ütemezni a felújításokat, hogy a készbe költözzünk be. Ezért csak a legszükségesebbeket vettük elő. Például csak két kiskanalat, hogy legyen mivel kevernünk a teát. Lassacskán majd ez is megoldódik, s ahogy Kati betegségét, ezt is Isten kezébe helyezzük.

Fotó: Farkas család albumából (1)

Szerző: Farkas Géza és Farkas Katalin

Rovat: Gyöngyszem

2017. november – december