Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu széli borókás domb, mögötte egy hegy, ahol a fenyőrigók éltek. Nem régen költöztek ide a messzi Északról, ahol ilyenkor már az Északi Fagy uralkodott, aki nagyon szigorú fagy volt. Nagyon nagy hideget lehelt magából, mindent befagyasztott, így aki tudott, elmenekült a közeléből.

Így kerültek ide a fenyőrigók is, mert azt hallották, hogy a Déli Fagy sokkal enyhébb. Örültek is a sok finom eleség­nek, találtak itt borókabogyót, kökényt, galagonyát, néha még egy-egy hernyót is. De az egyik reggelen a Déli Fagy a Szél segítségével hideget fújt a tájra, befagytak a tócsák, sőt a faluszéli Békás-tavon is vékony jéghártya keletke­zett, és elkezdtek táncolni a hópehely tündérek.

– Nézd, milyen szépen táncolnak! – szólt Rigó Robi.

– Sziasztok, tündérkék! Nagyon szépek vagytok! – üdvözölte őket Rigó Rita. – Mi is táncolunk veletek!

– Jó, gyertek! – válaszolta Tündér Timi. – Fogócskázzunk egy kicsit!

A két kis fenyőrigó máris vidáman röpködött a hóesésben, keringtek, szálltak, élvezték a játékot. De egyszer csak elfáradtak.

– Pihenjünk egy kicsit! Menjünk a fenyő­kuckóba! – javasolta Robi.

– Jó, de hova lett?

– Nem tudom. Mindent belepett a hó.

– Nézd, itt egy odú. Bújjunk be!

Elhelyezkedtek, összebújtak, gyönyör­ködtek a fehérségben.

– Nézd, Robi, milyen szép fehér lett minden!

– Igen, de eltűnt az ebédünk! Minden csupa fehér, sehol egy bogyó! És én már milyen éhes vagyok!

– Én is. Pedig ma ünnep van!

– Milyen ünnep?

– Karácsony!

– Karácsony? Az meg mi?

– Születésnap. A Szél mondta. Ő mindent tud, mert sokfelé jár.

– Kinek van a születésnapja?

– Isten Fiának, Jézusnak!

– Hogy-hogy?

– Azt mondta a Szél, hogy egyszer régen Isten az embereknek adta a Fiát. Szeretetből.

– Hogy lehet egy gyereket odaadni valakinek? És mit csináltak vele az emberek?

Hát, csúnyán elbántak vele.

– És Ő mit mondott?

– Azt, hogy nagyon szomorú a lelke. És azt is mondta az embereknek, hogy szeressék egymást.

– És szeretik?

– Van amikor igen, van amikor nem. Ma szeretik egymást, mert ünnepelnek.

– Hogyan?

– Úgy, hogy megajándékozzák egymást, ahogy Isten is megajándékozta őket a gyerekével.

– És mit adnak egymásnak?

– Nem tudom. Az mindegy. Szeretettel adják.

– De érdekes! És milyen éhes vagyok!

– Nekem meg repülhetnékem van! – mondta Rita, és már rebbent is kifelé.

Közben elállt a hóesés, a tündérkék kipihenték a táncot, csend volt és fehérség mindenütt. Rita keresgélt a szemével, hátha megpillant valami eleséget. De sehol semmi. Ám vala­honnan előbújt a Szél, és egy kicsit megrázta a bokrokat.

– Á, ez egy csipkebokor! És mennyi gyümölcs van még rajta! Na, most jól belakmározom belőle! De finom lesz!

Abban a pillanatban eszébe jutott Robi, aki éhesen gubbaszt az odúban. Megsajnálta.

– Amíg ő nem eszik, addig én sem. Ezt az első bogyót elviszem neki. Biztosan örülni fog – és már repült is, csőrében a pirosan viruló csipkebogyóval.

– Nézd, Robi, mit találtam! Neked hoztam, tessék, edd meg!

– Köszönöm! De gyönyörű! Hol találtad? És te már ettél?

– A közelben találtam, és még nem ettem. Előbb neked hoztam.

– Nagyon kedves tőled! Tudod mit? A felét neked adom! Együk meg együtt!

– Jó ötlet! – S ahogy egymásra néztek, a hideg ellenére valami melegséget éreztek a szívük táján. – Ez lenne a karácsony? – kérdezték egymástól.

A Szél, aki éppen arra járt, mindent jól látott és hallott, azt susogta nekik, hogy bizony, ez a karácsony, mert ahol legalább ketten szeretik egymást, ott karácsony van.

– Akkor boldog karácsonyt! – csipogták a kismadarak, és örömmel repültek a csipkebokorhoz, amiről a Szél már arrébb tessékelte a tündérkéket.

Írta: Barlay Ágnes

Rajzolta: Jánossy Zsófia

2017. november – december