Barkochba másképp
Egy magyar házaspár az Új Család Mozgalom idén márciusi nemzetközi találkozójáról.
A hosszú autóút után, melyet barkochba játékkal töltöttünk (Fiú? Lány? Családtag? Iskolából ismerjük? Fokolárból ismerjük? Magyar? Olasz?), várakozással telve érkeztünk meg a napsütötte Toscanába, Loppianóba, a Fokoláre Mozgalom városkájába. A világ legkülönbözőbb országaiból érkeztek családok ide, hogy együtt ünnepelhessük az Új Család Mozgalom 50 éves fennállását. A szállásunk elfoglalása után az első programpont egy közös szentmise volt. „Istenünk, hálát adunk neked, hogy ismét Loppianóba jöhettünk, vigyázz az otthon maradottakra, légy velünk e két nap alatt, légy az összes új családdal! Ámen.
Már az első benyomások hihetetlenek voltak. Ennyi különböző, eltérő nyelvű és kultúrájú ember: megvalósulhat-e köztük az egység, egyáltalán találhatnak-e közeledési pontokat ilyen kevés nap alatt?
A kezdő mise után és egy későbbi időpontban is workshopon vettünk részt. Érdekes szempontokat kaptunk kamaszkori problémákról, végigvettük a házasság korszakait. Ezt oly-annyira érdekesnek találtuk, hogy akár évente újra meghallgatnánk. Különösen tetszett, hogy minden workshop-nál a témát az előadás után először a házastársunkkal, majd a mellettünk lévőkkel kellett megbeszélni. A Gondviselés erős jelenlétét éreztük: mindig olyanok mellé kerültünk, akik mély benyomást tettek ránk.
Közben a gyerekeknek korosztályonként szerveztek programokat. A legnagyobb élmény a felnőttek és gyerekek közös akadályversenye volt szülőkből és gyerekekből álló vegyes csapatokkal. Minden feladatot angolul és olaszul magyaráztak el, de sokan ezt sem értették, ugyanakkor a csapat tagjai hihetetlenül segítették egymást. Mi néha a távolból láttuk lányainkat, bízva Istenben, hogy az ő csoportjukban lévő 2-3 felnőtt vigyáz rájuk. Istenem, ez már a Mennyország előképe? Teljesen más nyelvű gyerekek és felnőttek önfeledten, kacagva játszanak a napsütötte dombokon?!
A fiatal és idősebb házaspárok tapasztalatai közül különösen megérintett minket egy afrikai családé. Az édesapa mesélte el, hogy a közös családi vállalkozást egyik fiuk a csőd szélére juttatta, és rengeteg pénzt elsikkasztott. Ez nagy csalódás volt számukra, mert gyermekük mindig jó tanuló volt, otthon is sokat segített, vigyázott testvéreire. A fiú a letartóztatás, börtön elől külföldre menekült. Az édesapa fájdalma olyan nagy volt, hogy megfogadta, többet az életben látni sem akarja, meg sem keresi. A barátaik viszont bíztatták, hogy bocsásson meg a fiának. A történetnek szép lett a vége, megtalálták gyermeküket, kiengesztelődtek. Az irgalmon túl az is szép volt e történetben, hogy a szülők hallgattak barátaik véleményére, s kihallották belőle Isten szavát.
Maria Voce (Emmaus) és Jesús Morán, a Fokoláre Mozgalom elnöke és társelnöke is szólt a résztvevőkhöz. Megható volt az a szeretet, ahogyan Emmaus a családokhoz fordult. Jó érzés volt hallani, hogy a mozgalomban fontosak vagyunk, mint család. Felidézte Chiara Lubich szavait 1967-ből, amelyeket Új Család Mozgalom alapításakor mondott. Arról beszélt, hogy nagy szükség van arra, hogy a családi életben megélt tapasztalatot, mintegy másik Jézusként elvigyük a többieknek, olyan Jézusként, aki a világra tekint, látja a tömegeket, és megkönyörül rajtuk. A világ legtörékenyebb részét helyezte a vállunkra, azt, amely a leginkább hasonló az elhagyott Jézushoz.
Útban Budapest felé ismét barchóbáztunk a gyerekekkel: Fiú? Lány? Családtag? Fokolárból ismerjük? Európai? Afrikai? Ázsiai? Amerikai? Ausztrál? IGEN, MINDEGYIK.
…. és mindet szeretnünk kell, és együtt haladni közös Atyánk felé!
Köszönjük, Chiara, hogy megalapítottad az Új Családok Mozgalmát, légy a világ összes családjával a mozgalmon belül és kívül, a családok összes nehézségében és örömében egyaránt!
Fotók: SIF Loppiano/Flicker (1), Fejérdy család fotóalbum (1)
Szerző: Fejérdy András és Marianna
Rovat: Hírmozaik
2017. július – augusztus