Koldusok és milliárdosok

Bele kell-e törődnünk a növekvő egyenlőtlenségbe, vagy van kiút?

A 2017-es Oxfam-jelentés szerint a világ 8 leggazdagabb multimilliárdosa ugyanannyi anyagi javat birtokol, mint az össznépesség szegényebbik 50 százaléka, 3 milliárd 600 mil­lió ember. A világ népességének 70 százaléka pedig olyan országokban él, ahol az elmúlt harminc évben nőtt a társadalmi egyenlőtlen­ség mértéke.

Ezek az adatok elemzés nélkül is megértetik velünk, hogy milyen mértéket öltött az egyen­lőtlenség földünkön, és milyen következmé­nyekkel járnak az olyan politikai és gazdasági berendezkedések, amelyek évtizedeken át azt hirdették, hogy az egyenlőtlenség a jóléti növekedéssel csökkenni fog, majd – a vitatha­tatlan tények láttán – beletörődtek, hogy az egyenlőtlenség a gazdasági növekedés ára. Felépítettünk egy olyan rendszert, amelyben a gazdagság és a valódi értékek termelésének mechanizmusából a financializáció – vagyis a finánckapitalizmus –, a jövedelem és a pénz ál­tal termelt pénz kiszorította a valós gazdaságot, a munka szerepét, és nagyrészt a nemzet-államok ellenőrző funkcióját is. Ennek követ­keztében elviselhetetlen és egyre növekvő a különbség azok között, akiknek mind több van, és akiknek semmijük sincs.

A szükséges rossz … vagy mégsem szükséges?

A közgazdászok közül sokan úgy tekintenek az egyenlőtlenségre, mint a fejlődés érmének másik oldalára, és van, aki egyenesen úgygondolja, hogy az egyenlőtlenség  a gaz­dasági növekedés igazi motorja.

Ezt a szemléletet vallja Greg Mankiw a Harvard Egyetem professzora is, aki az egyik legismertebb kézikönyv szerzője, a bevezetés a közgazdaságtanba témá­ban. Manapság ezt a művet szerte a világon kurzusok százaihoz használják. A professzor „Az 1 százalék védelmé­ben” című sokatmondó értekezésében megindokolja a tétlenséget az egyenlőt­lenség problémájával szemben. Többek között arra épít, hogy az emberekben az intelligencia öröklődik: a szülők és a gyermekek ugyanazt a genetikai állo­mányt birtokolják, azonos az intelligen­ciahányadosuk és így generációkon át az anyagi helyzetük is állandó. Még az esélyegyenlőség világában is az intelli­gens szülőknek nagyobb valószínűség­gel lesz intelligens gyermekük, és ebből fakadóan gazdagabbak is lesznek.

Szerencsére nem minden közgazdász adta meg magát a piac és a gazdagság ilyenfajta bálványozásának, mint az ember értékét mérő egyetlen mércének. Sőt, sokan küzdöttek és mind a mai napig azon dolgoznak a tudomány és a civil elköteleződés eszközeivel, hogy csök­kentsék a gyalázatos és elfogadhatatlan egyenlőtlenséget; hogy olyan anyagi körülményeket teremtsenek, amelyek mindenki számára lehetővé teszik képességeinek fejlesztését, a családjuk anyagi helyzetétől függetlenül, hogy csökkentsék az egyenlőtlenséget, amit Ferenc pápa „minden társadalmi rossz gyökerének” nevez.

Atkinson nem törődött bele

Kiemelkedő ebből a szempontból a nemrég elhunyt Anthony Atkinson angol közgazdász személye. Ő egész életén keresztül az egyenlőtlenség tárgykö­rével foglalkozott, hogy kifejlessze a legjobb eszközöket annak mérésére, okainak megértésére, és hogy egyre hatékonyabb módszerekkel tudjunk szembeszállni vele.

Fotók: Flickr/ Tuca Vieira (1) Micha Theiner (1)

Szerző: Vittorio Pelligra

Fordította: Szeles Ági

Körbejáró

2017. május-június